Világfasírt/ „… egy jó üveg bort a lelkem tisztaságára”

Rippl-Rónai József, Apát és Piacsek vörösbor mellett (1907)

Világfasírt/ „… egy jó üveg bort a lelkem tisztaságára"

C-év, 5, hét, Cs. (1Kir 11,4-13; Zs 105,3-40; Mk 7,24-30)

Az ízek. Huszárik Zoltán Szindbádja jut eszembe a leves-jelenettel. Talán a London utcáit állandóan betöltő ételszag okozza. Illatot írnék, de mégsem az. Éttermek, kisbüfék, pubok végtelen hálózata a város. Az emberek mindig esznek valahol, egyetlen folyamatos főzés, asztalváltakozás a nap. Nyilván, e felpörgött világban nem főznek többé. Az étel megfizethető, a kiszolgálás mindenütt gyors. „Étterem", ízlelem a kifejezést. Régi, polgári szó, még egy boldogabb emlékezetű világunkból. Az étterem, odahaza egészen a közelmúltig megmaradt „étteremnek". Megtisztelt, az otthoni konyhától távoli hely, ahová csak hétköznapi rutinjaira rálátandó tér be az ember. Bartjával, családjával. De régi világunkban − gyorsdemokráciák, gyorsétkezdék előtt − a viszonyítási pont mindig a saját otthon volt. Étterembe menni, ha ritkán is, mégis szokás volt. A belépés egyfajta angyali világba, ahol figyelmes pincérek kiszolgálnak. Vendégnek lenni saját életünkben, egy kicsit. Ezért élveztük a gondtalanságát, az önajándékozott ünnepet. Így a vendéglő, mégis az otthon élményeit és ízeit erősítette meg. S tudtuk azt is, hogy inni a barátaink egészségére igazából csak otthon lehet. Jantyik Zsolt gyönyörű nótája most egy pillanat alatt a fülemben. „Öntök egy pohár sört/ az ismerőseim egészségére,/ Iszok egy jó üveg bort/ a lelkem tisztaságára,/ ʻezután eldől, hogy tényleg/ ennyit ér-e, hogy mennyi a vére,'/ ʻA jó gondolat az örök élet édestestvére.'"

Harmadik éve Szindbádkodik idekinn a gyomrom. Már végigpróbáltam mindent, ami ehető Londoban. A légierő klubjától, vidéki barátaim asztalán át, China town „restaurantjaig". A gyomrom egy ideje jelez. Teologizál, ideologizál. A maga szintjén gondolkodni kezd. Nem kívánom az ételt: üzeni. Mert amit eszünk, amiből készül, ahogyan készül, ahonnan érkezik: szemlélélhető ikon. Nem érzem az ízeket. Soha az életben nem akarnak összefőződni. Valami hiányzik. Gyümölcsből, fűszerből, húsból, mézből: mindenből kimarad az íz. Az íz íze. S így irigylem Szindbádot. A boroknak is műíze van. Minden hömpölyög, mint egy nagy broiler-csirkegyárból. Globális élelmiszerpiac. A gyomrot, a gusztust nem lehet becsapni. A teologizáló gyomrot, a gondolkodó gyomrot nem. Pedig ha a gyomor gondolkodni kezd, emlékezni, akkor baj van. S a gyomor elmondja: azért szaglik az étel London utcáin, mert illatozni csak a kultúrából főtt étel tud. Ezek a pre-made pizzák, betétek, alapok, torták, granulátumok, színezékek, bio-zacskók, farmcimkék üres, mind inkább üresedő felszínek. Enciklopédiákból, termékleírásokból főzünk. Az ízek mögött már rég nincs ott, a dolgok sava borsa, a hétköznapi szeretet alkímiája. Szeretet, közösségi szálak, gyomron, csókon, s még ki tudja min, keresztüli összetartozások. Nem is csodálkozom, hogy ebben a világban átmegy ízetlenségünkön, általunk észrevétlen, az evangélium. Mert beérjük azzal, ami van, ahogy van. Amit ehetünk. S még csak nem is lázadunk. Pedig, urak, hölgyek. Pont olyan ízetlen az életünk, mint az ételeink. Az evangéliumi gyomor tudja ezt. Passiótörténetét mondja, de ki hallgatja meg? Ki figyel oda mélyemlékezetünk megfigyelésére: a „Knorr, mindennap új varázslat" zacskós levesei, fagyasztott krumplijai mögött mi történik? Pontosabban, mi nem történik meg? Azt a szocializációs mállást, ahogyan kiszipolyozott életrendünk miatt, emberségünkkel nem lehetünk teljesen jelen. Egyszerre nem tanulnunk főzni, s olvadunk bele gyomrunkkal is abba a lélektelen, ipari léptékű mezőgazdasági termelésbe. Egy szónak is száz a vége: kivész a szeretet, ez a legfőbb íz, az életünkből.

A gyomor nem teológus, nem filozófus, nem közgazdász. Értelmesen érvelni nem tud. Csak emlékezni az evangéliumra, amikor valami vegetatív jó hír még betöltötte a világot jelentő asztalokat. Az abrosz szó, hogy ropogott, mint a kenyér héja. Istenem, amikor vasárnaponként déli tizenkettőkor még betöltötte a Kárpát-medencét a rántott hús és a húsleves illata. S az a világ, a maga módján persze, nemcsak az ízek miatt volt megnyugtató. Civilizációnk ünneplőbe öltözött felszíne volt ez. Kis, letűnt magyar civilizációnk ünnepe. Így emlékszem a családi ebédekre. De éppilyen szívesen Szombathelyen a Gyöngyös-étterem hűsítő, férfias csöndjeire forró szombatokon, néha vasárnapi ebédeken. S a vacsorákra barátaim otthonában. Mert az ízek, a valódi ízek, és a kegyelem világa elválaszthatatlan. S az, hogy a kettő tényleg egybeforr, az étel és az élet íze: ez számomra az egyetlen istenérv. S hogy a kettő elveszhet ebben a világfasírtban. Konokul, mint pohár borom színét, akárcsak nagyapám gyönyörködött az újbor színében, így ízlelem az evangéliumot. Idézem színeit. Mert, amikor ízes (emberi történetes) az étel és ital, s csak akkor, az evangéliumban történik az életünk. Összegyűjthető benne, ami jó. S így jut eszembe, talán Szergej Jeszenyin verse egy másik, szintén az evangéliumra éhes világból. „Szívem újra kitárom egészen,/ Telitöltheti színig a jó,/ Kívánom, hogy ki ki boldogan éljen,/ Akit illet ez útravaló." S míg az egyetemre megyek, átvágva ételszagokon, „egy jó üveg bort rendelek a lelkem tisztaságára."

2010-02-10