V. Szabó Noémi, "Kertész leszek"
Lábjegyzetnyi ország
C-év, Szent Mátyás apostol ünnepe /Febr.24./ (ApCsel 1,15-17.20-26; Zs 112; Jn 15,9-17)
Az egyházakról szóló hírek alatt meg szoktam nézni a fórumozók hozzászólását is. Immár rutinszerű bizonyossággal tudom, ha bármilyen negatív ügy kapcsán előkerül a papság, a hozzászólók a legzsigeribb indulatokból szólalnak meg. Cselekedeteiért mindenki felelősséggel tartozik. Ez kétségbevonhatatlan tény. Ami érdekel, most nem az egyháziak részéről elkövetett eset (jelesül egy németországi elit rendi gimnáziumban gyerekek pedofil zaklatása). Hanem a reakció, melyet a „hírfelület" távoli vidéken, ismeretlenekből kivált. Ez a „szellemi légtér" és nívó, amiben élünk. S ami elgondolkodtató, és főként ez, az e sajtófórumok lelkisége. Mert a moderálás nívója bepillantást enged az „írástudók" lelki terébe is. Muszáj idéznem néhány hozzászólást. Látni azt a gyűlöletet és fóbiás félelmet, ahogyan ez a magyarság képtelen emberi módon látni a másikat. S azért is, mert a „fórumozókat" nem tartja számon a történelem. Pedig: kézirat és szívek indulata nem vész el. Akkor lássuk a remekműveket. Beszédes fórumnevek alatt. Kelepce írja: „ʻMondj igazat, betörik a fejed' - tartja a közmondás! Úgy tűnik, hogy a világon mindenhol sértődékenyek a papok, ha a bűneiket a fejükre olvassák! Eljuthatnának már oda, hogy egy kis megbánást tanúsítsanak az elkövetett bűneikért!" Noelbaba is gyöngybetűs opuszt ír. S figyelmem leginkább ő ragadja meg. Dőltbetűs kiemelés tőlem. „Igaz vagy nem igaz a pedofil ügy Németországban?? Igaz !!!! A katolikus egyház kérjen bocsánatot az emberektől, ne próbálja a szőnyeg alá söpörni a gazember papok ocsmányságait. Sújtson le rájuk is a törvény vasszigorral!!!" Ideki bejegyzése szintén beszédes: „Ezek az istentől sem félnek. Tudják, hogy nincs. Pofájuk viszont van." S mindez az ország vezető hírportáljainak egyikén. De ugyanezt figyelem meg szinte bármelyik „nagylap" fórumain.
Magam kritikus vagyok egyházaink ügyeivel. Ám felháborít az a kettős mérce, amellyel a „közírásunk" mér. A holokauszt tagadást, mint a gyűlöletbeszéd egyik formáját, tegnaptól Magyarországon is büntetik. Joggal. Ám ha valaki követi sajtófelületeinket, és a hozzákapcsolt fórumokat, joggal veti fel. Mik ezek a megszólalások, ha nem gyűlöletbeszéd? Régi tézisem, hogy a pap, a papi szerep fikció. Azaz nem létező személy, bármikor bántalmazható személy a „köz szemében". Nemcsak e világ fent idézett „széplelkű fiai", de a hívek körében is. Kéziratok, ismétlem, nem vesznek el. Azok a láthatatlan akták, vajon milyen arányban őriznek névtelen, „a hívek" aláírással egyházi elöljáróknak küldött feljelentéseket vagy beszámolókat. „Fórumozókat" „papjaikról." Kár tagadni a tényt. Ami tegnap még csak foltokban, fórumlábjegyzetekben, ma már a boltokban, úgymond. Számomra a fenti fórum-lelkiség, képe züllésünknek és szétesésünk ebben az országban. Mint ország. Riaszt, és félelemmel tölt el: a pap démonizálható. Ténylegesen bűnbak. „Screen", ernyő, amire bárki, bármikor minden belső szétesését rávetítheti. Megalázó, hogy valós személyek, akik családról lemondva, ilyen-olyan esendőségükkel, de mégis vállalták a közösség szolgálatát − kollektív bűnbakká tehetők.
A püspöki konferenciá(k)nak reagálni kéne erre az engedett, és elhatalmasodó mentalitásra. Ez is a papi és hitbeli identitás kifejezése. Nem baj, ha tiltakozni fog a megszólított média. Nincs mit magyarázni az útnak engedett gyűlöletbeszéden. Legyen bármilyen sok is a lelkiismeretek köve alatt rejtőzködő démon. Egy hivatás méltósága mellett minden körülmények között ki kell állni. S a másik tiszteletének határait meg kell tartani. Sajnos, ezekben az esetekben, épp úgy, mint a bulvár ámokfutásaiban, csendben maradunk. Az egyházi elöljárók, mint testület, nem szólnak. Pedig ez a „kis" elvi kiállás jelentené papjaik legfőbb védelmét. Korábbi papi generációk munkájának megbecsülését, és méltóságuk védelmét. Itt, a köztünk járó nácizmussal szemben. Mert nem a Jobbik, s nem a globális lakótelep bőrfejű magyar gyermekei a „fasiszták", és a „gyűlöletbeszélők". Ezek kényelmes általános alanyok. A konkrét gyűlöletbeszédről kell szólni, annak valódi, nyelveinken gyülemlő grammjairól. Melyek csak látszólag súlytalan tonnák. S mely „magánhangoknak" épp a sajtó ad kollektív arcot: továbbadható mintát. Ártatlannak tűnő fórum-lábjegyzetekben. El kell várni e kis „alvilágokban", s különösen itt, az emberi méltóság tiszteletét. Mert nagyon emlékeztet az új sajtómentalitás az inkvizíció képmutató világára. Akkor az egyházi szervek adták át a világi hatóságoknak a vádlottakat, ami egyet jelentett a biztos halállal. Soha nem az egyház tartotta meg a kivégzést, hanem a világi hatóságok. Ettől megbocsáthatatlan az akkori hatalommegosztás cinizmusa. S ma ugyanígy, ugyanez a logika látszik újjáéledni. Az Olimposzi magasságú rovatokban és tárcákban, kényesen, grammra kimérten, sajtó pereket nem kockáztatva, jogi szakértőkkel porcukor szemnyire kiegyensúlyozva írnak. Tiszta kézzel. A többit, rábízzák a névtelen fórumozókra. Ezért írom, s húzom alá az önbecsülés fontosságát. Se „stopok", se „indexek", se „népszabadságok", „népszavák" ne gazemberezzék le − apáik, nagyapáik, dédszüleik nevelőit; néhány évtizede még írni-olvasni tanítóit. Nem véletlen, hogy Ikaroszként zuhan mind mélyebb gazdasági és szellemi terméketlenségbe − önmaga megtartó lelki terének helyén ez az ország. Nagyböjtök, húsvétok; európai humanizmusok helyén. Nem komp-ország. Fórumország vagyunk.
S a történet szomorú iróniája, hogy a kontrollálatlan pszichés tér gyermekei − épp forrásukba rúgnak bele. Abba a keresztény közösségbe, mely szinte utolsóként Európában, nemcsak a vallás, de a Felvilágosodás-hagyomány védelmezője. Ez a szekularizáció paradoxona, nevezzük néven, gyilkos paradoxona. Soha nem volt még a kultúra alanya védtelenebb és kiszolgáltatottabb a nihilnek − „Kelepcék", „Noelbabák", „Idekik" −, mint ma. Az, hogy ez a kiégő kultúra és alanya szabadon „legazemberezheti" a papot, saját kultúrája esendő hordozóját, mutatja ezen alany zokogni való helyzetét. Azt az irányt adja fel, a kegyelem emelkedését, mely egyedül támogatást adhatna helyzetében. Belső tartást, ön- és felebarát becsülést. Felelősséget önmagáért és a felebarátért. De vajon „Ezt a rezgést melyikük hozta, / a külvárosból a belvárosba?" Ez az a kérdés, amit kollektíve soha nem teszünk fel. Mert ez egyedül a szeretetnek áll érdekében. Leleplezni a bennünket eluraló árnyék-ént. Mely beszél, s üres beszédében sokszorozza meg önmagát. S „ős patkányként terjeszt kórt."
S hogy mi kell, hogy indítsa az emberi (kulturális!) határok számonkérésére a keresztény közösséget és vezetőiket − az a szeretet valós, benső ökonómiája, amit ez a közösség hordoz. S osztozik, közös kincsként minden jóakaratú, és még működő közösséggel. Mert egyedül a szeretetnek ez az ökonómiája tart meg etikus, felelősen „beszélő lényként"; vallástól, felekezettől függetlenül. „Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében. Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket." (Jn 15,10-12) A „Kelepcéknek", „Noelbabáknak", s „Idekiknek" − és a fórummoderátoroknak − így ajánlom elmélkedésre Harry Frankfurt szavait. „Az önismeret szerepe döntő, mert magam megismerve feldezem fel, mi az, amiért felelősséget viselek. Mert amiért felelős vagyok, az lesz a vezetőm, hogy hová szeretnék eljutni, és milyen személlyé váljak." (ʻA szeretet szükséges volta' c. dialógus, In: Alex Voorhoeve, Conversations on Ethics.)
2010-02-24
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése