Intés az őrzőkhöz

V. Szabó Noémi, Fények (József Attila Istenem c.
verséhez)

Intés az őrzőkhöz

C-év, 6. hét, K. (Jak 1,12-18; Zs 93; Mk 8,14-21)

Napokon belül kezdődik az egyház nagyböjti ideje. Mintha a megelőző évközi idő olvasmányai már kitapintható bevezetés lennének „böjt lelkiségébe". Böjt. Különös, archaikus nyelv, mégis súlyos igazságokkal. A kegyelem hatása alatt lévő kultúránk a testen keresztül kíván rávezetni talán a legnehezebben belátható igazságra. Az éhség átélése ténylegesen: kiüresítés, kiüresedés, kenósis. Mint közösség, arra tanít a Lélek, hogy előítéleteinket tudjuk kiüresíteni gondolkodásunkból. Azt hiszem, ha van korszerű értelmezése „nagyböjt lelkiségének", az nem más, mint újra-belépésünk az integrálni tudás képességébe. „ʻMég mindig érzéketlen a szívetek? Van szemetek és nem láttok, van fületek és nem hallotok? Nem emlékeztek rá, hogy amikor öt kenyeret megtörtem ötezer embernek, hány tele kosár maradékot szedtetek össze?' ʻTizenkettőt' - felelték." (Mk 8,17-19) Világunk, a szembenálló álláspontok világa, épp az „integrálni" tudás hiányától szenved. Nem tudja megértetni saját igazságát, mert nem képes olvasni a másik igazságát. Nem is érdeklődik igazán a másik nyelve és tartalmai iránt. Lehet, ez elvontan hangzik, de ezeket a „nem integráló" beszédmódokat látjuk magunk körül. Pártszóvivők, kampányversengések tipikus nyelve ez. Mindaddig, amíg e kommunikációk nem érdeklődnek a másik fél (felek) valós szenvedése iránt, addig, amit hallunk nem más, mint politikai prostitúció. Szavazatért és hatalomért. A személy szintjén is érvényes ez az ökonómia. Amíg a magam „álláspontját" szajkózom, essen is egybe bár az igazsággal, amíg nem látom meg a másik lényét terhelő szenvedést (s igazságaink töredékessége miatt mindannyian szenvedünk), addig nem lehet bennem jelen az igazság. Nagyböjt küszöbén átlépni, belépés a szenvedés, a másik hordozta hiány iránti figyelmességbe. Ellentmondás annak a gyilkos, és kirekesztő nyelvnek, amit oly simulékonyan és ösztönösen beszélünk − egy kaptafára a modern magyar urakkal. Nem akarjuk megérteni, hogy a keresztény küldetés nemet mondani, és elvetni a bensőnkkel, pszichés terünkkel való politikai kufárkodást. Máskülönben, ne csodálkozzunk, hogy a szeretet illúzióvá lesz közöttünk; és általunk. „ʻS mikor a hetet a négyezernek, hány kosár lett tele a maradékkal, amit összeszedtetek?'" ʻHét' - mondták. Erre újra kérdezte: ʻMég mindig nem értitek?'" (Mk 8,20-21) Nem értjük. Mert nem akarjuk érteni. Mert kényelmesebb a gyűlölet. A harc. S egyházban, egyháziak, így követjük el a legnagyobb prostitúciót. Hagyjuk, hogy nagyböjtünket teleharsogja, tele szájjal, gátlástanul a 2010-es választási kampány. Ha van gyermekek ellen elkövetett szexuális abúzus, épp ily valóságos a „szeretet terének", a társadalmi szolidaritás terének okozott kár. Önkimerítés, és ön-felélés amit a hatalomért versengő pártmodellek folytatnak.

Ahelyett, hogy e hatalmi „elitek" vették volna a fáradságot, és kampányok idején dühöngő háborúk helyett megpróbálták volna az integráció, az érték-meghívás fáradságos útját. A magyar liberalizmus és baloldal tragédiája az volt, hogy képtelen volt a másik táborából integrálni. Valódi baloldali és liberális értékekbe meghívni, a közösségi szolidaritást alapozandó. Gyökértelensége, a saját- és a másik hagyományából meríteni tudás képtelensége lepleződött le, mint már annyiszor. A jobboldal, attól tartok, épp ilyen gyökértelen. Integrálni nem tud, különösen nem az elmúlt hatvan év „baloldali" szocializációját nem. Így leszünk áldozatai a kolonizáló, a másik hagyomány területeit csak gyarmatosítani tudó mentalitásnak.

Ez a böjt sok mindent megmutat majd. Kollektív szinten ez tárja fel a történelmi egyházak valós szerepét és súlyát. S egyházaink, a keresztény spiritualitás, de magának egyházi vezetőinknek függetlenségét is. Ellene mondani annak, ami nem a másik − és a helyzet − valódi megértése. Nem lenne szabad, semmilyen körülmények között asszisztálni a Közösség kegyelmi terének okozott további bántásokhoz. Ez az evangéliumi közép tudja egyes egyedül korrigálni a kampánykurzusokat. Néven nevezni a gyökértelenséghez, a másik további elvesztéséhez vivő utakat. Az a politikai elit, mely nem integrál és nem szolgál, csak a győzelem illúzióit építi. Színlelve „böjtöt" és alázatot − s mint már annyiszor, megkerülve a nemzetet. Az egyházak pedig, ha nem tanulnak meg nem tapsolni oldalak győzelmének, szabadságukat színlelik.

2010-02-15