Szinopszisratörekvés

Csík István, Balatöngyöröki táj (2000)

Szinopszisratörekvés

C-év, 25. hét, H. (Péld 3,27-34; Zs 14; Lk 8,16-18)

Az ozorai kastély Illyés-kiállítása nem hagy nyugodni. Előveszem Hajszálgyökerek c. könyvét. Prózája kiváló, csodálkozok rá. Vannak idők, amikor elő kell venni egy-egy „korszakhoz" kötött alkotót. Illyés ma tulajdonképpen lejárt lemez. Mind a puszták, mind a Kádár-rendszer letűnt világok. Mégis, posztmodern csilivili pusztaságunkban elő lehet venni. Épp őt. Mert puszták világa, győztes kommunizmus, mind több féldecik és kompromisszumok közt Illyés vándor. Honvesztett emigráns. Ifjúkori lelkesedés, szülőföld iránti hűség, forradalom után konszolidációkban szellemi cinkosság. Ami munkái hitelét adja, az e honvesztések fölötti gyász. Őszinte gyász. Mert letagadhatatlan, hogy vándorlásának ténye. Hontalansága; kitartottságok közepette is.

Ami Illyésben megfog, bár nagyon töredékesen ismerem, nyelvének gyökérzete. Archaikus, őserőtől és őskisemmizettségtől szenvedő „somogyi világ". Amely paraszti sorsban egyetemességet látott meg. S valóban, egyben tudta látni a hazát. Vágyni népe emelkedését. Haza-találását a mindennapi honvesztések közepette. Illyés zseniális megfigyelő. Emléket állít annak, amit ma chipek és digitáliák lánctalpai alatt látunk. Letűnt, elhagyott életformák. Mélyen, nagyon mélyen, talán egyfajta kollektív tudattalan őrzi e kizökkent, téeszesítéseken, s rendszerváltásokban letűnt világokat.

A költészet egyetemessége „nincs meg. Vagy nem hat; nem kellőképp legalább. Vagyis a költészet a megosztottság, a kirekesztettség, a meg nem értés állapotában van. Mégpedig oly módon, ami nem kívánatos." (A költészet egyetemessége) A kegyelem egyetemessége. Felvethető? Igen. S olvasom tovább Illyést. „Azt mondják, a költők addig jók, amíg a gyermek tekintetével s meghökkenésével tudják nézni a világot. Ilyen szemmel tekintve hátra a közelmúltba, az én nem mai észrevételem az hogy az emberiségnek a mi századunkra jellemző megosztottságát egy látszólag igen prózai használati tárgy, a fürdőkád kezdte. Azzal éppen, hogy az egyetemesség bajnokaként jelentkezett. Az emberek egy része fürdött, más része nem, s ezek többé nem hálhattak egy ágyban, nem ehettek egy asztalnál. A soron következő átmeneti elválasztó szörny a gépkocsi. Ez szüntette és szünteti meg azt a közösséget, ami a vonatfülkében, a villamos peronon ha bár rövid időre is, de ismeretlenek közt is egybeállt." Illyés magyarázata innentől töredékes. Tükör által, homályosan. Amerikát, a nyugati elidegenedést kárhoztatja. Ideológiai démonizálás keretében.

Amit megfigyelek, mint maradandó üzenetet, az egység, a közösség iránti vágy. Egy rendezettebb világ várása. Nosztalgiákon átütve is: hogy létezik. És ez a világ megteremthető. Meghaladható a jelen.

Igen, meghaladható jelenünk. A kérdés, milyen forrásokból. Az Illyés által képviselt − és kiszolgált világ − fontos tanulság. Nem létezik az egyház hiteles társadalmi szolgálata, ha nem olvassa újra történelmi konfliktusát e korszakkal. Tanulságokkal jár. A munkásosztály elvesztése a tizenkilencedik század derekára. XIII. Leó Rerum novarum szociális enciklikája idejére az ipari munkásság már levált a „Kereszténységről." Ma, félő, ugyanez ismétlődik az „agresszív szekularizmussal". XVI. Benedek szekularizmus-kritikája dualisztikus. Nem hagy teret a dialógusra épp az „agresszív szekularizmussal". Nem szorgalmazza azt.

Ezen tűnődöm. Nem nyílik-e pedig alkalom arra, hogy ezt a dualizmust feloldjuk? S arra gondolok, hogy épp kultúránk és bolygónk nyilvánvaló krízise adna alkalmat az Istenkép újra-fogalmazására. Mert a gond az egyházi tanításokban a világ felé az, hogy saját Isten- és hittapasztalatunkon belülről érvelünk. Mi történne, ha Isten képét és hozzánk való viszonyát épp a közös válságélményből próbálnánk újraalkotni? Belehelyezkedni a világ saját szenvedéseibe, és elbizonytalanodásaiba. Akkor nyilván, korrigálásra kerülne a „diadalmas Isten" képe, amit hirdetünk. S megértenénk, egy szolidárisabb Istent létező istenképeink mögött. Mint valóságot.

S így érkezek meg a képhez, amivel nyitni szerettem volna. A debreceni Nagytemplom istentiszteletén az Éden zenekar szolgált. A Mózes-székek előtt dob, hangszórók, mikrofonok. Orgona kezd. Ott ülnek mind a jó nagytiszteletű urak. A bűnről előszeretettel beszélő lelkipásztornő is. Figyelem is tekintetét a cintányérok mögött. Az igehirdető a Jelenések könyvéről szól. Az Éden gyönyörűen játszik. Meglepő, hogyan tudnak négy-ötszázéves énekeket modern, népi hangzással új életre kezdeni. Különös mix az istentisztelet. Tágítása a régi kereteknek. Öröm, rock and roll érzés. Könnyebben lélegzik a közösség. Szemmel láthatólag rezonál a hangzásváltásra. Üdvözli az új polifóniát; ami persze nehezen integrálható a kegyes fegyelembe. Ami tanulság: e fiatalok képesek voltak relativizálni a dolgok hierarchiáját. A dörgő szó a szószékről, emberibb, töredékesebb lett. Hasonlót fogalmaztak meg, mint amiről az imént írtam. Elkerülhetetlen a teológia és a spiritualitás számára a forrásbővülés. A nem csak hittapasztalatból láttatott egyház képe bennünk. Azaz:„Senki, aki világot gyújt, nem borítja azt le egy edénnyel, sem ágy alá nem rejti, hanem a tartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot." (Lk 16,18)

2010-09-19