Vajon létezik-e elvesztegetett élet? Bizonyára igen. Az igazi kérdés, mondhatjuk-e, mégis, hogy véglegesen elvesztegetett élet nincs. Megújíthatatlan élet (megválthatatlan élet) ugyanis nem létezik. S ez nem miattunk, önerönkből van így. A tényből fakad, hogy (pillanatnyi) megváltatlanságunknak mégis létezik egy külső centruma. Nem elvontan, kívül az életünkön, hanem belül. Meglepően közel életünk valós középpontjához, ahol (és akik) vagyunk.
Talán ezt fejezi ki Pilinszky János, amikor azt mondja, hogy "számomra a költészet nem egy nyelven túli jelenség. Sokkal inkább annak innenső oldalán van, vagy a nyelv alattiban. Ugyanúgy, ahogy az élet az univerzum egésze alatt húzódik. Számomra a költő az a fajta alagútlakó, aki számára az tapintás képessége fontosabb, mint mindaz, amit az érzékeléssel felfedezhet" (Conversations with Sheryl Sutton, The Novel of a Dialogue).
De mi történik, ha a fenti kérdést kultúránk egészével kapcsolatban tesszük fel? Létezik-e a kultúra (világunk) totális megváltatlansága? A végleg elvesztegetett béke és civilizációs gyűjtés? Történelmünk végleges zsákutcája? Melyik tehetetlensége nagyobb? A nagytörténelemé vagy a személyes életé?
Másként fogalmazom. Megváltható-e a cyber-terekbe evakuált világ? Van-e visszaút ebből a még csak problémának sem látott fogságból? Visszanyerhető-e a soha meg nem tapasztalt valóság? A kérdés annál inkább is fontos, mert Pilinszky még a digitalizálás előtti világunkat figyelte meg. Legalábbis annak teljes evakuációja előtt.
23.10.2022, London.
He leans forward (Translated by Mr Google)
Is there such a thing as a wasted life? Surely yes. The real question is whether we can still say that there is no definitively wasted life. Unrenewable life (irredeemable life) does not exist. And it's not because of us, it's on our own accord. It stems from the fact that our (momentary) irrevocability still has an external center. Not abstractly, outside of our lives, but inside. Surprisingly close to the true center of our lives, where (and who) we are.
Perhaps this is what János Pilinszky expresses when he says that "for me, poetry is not a phenomenon beyond language. Rather, it is on this side of it, or under the tongue. In the same way that life extends beneath the universe as a whole. To me, the poet is the kind of tunnel-dweller for whom the ability to touch is more important than anything you can discover by sensing" (Conversations with Sheryl Sutton, The Novel of a Dialogue).
But what happens when we ask the above question about our culture as a whole? Does culture (our world) have a total irredeemability? The forever lost peace and civilization collection? The final dead end of our history? Which one has the greater weakness? Of great history or of personal life?
I put it differently. Can the world evacuated to cyber spaces be redeemed? Is there a way back from this captivity that is not even seen as a problem? Can the never-experienced reality be recovered? The question is all the more important because Pilinszky observed our world before digitization. At least before its complete evacuation.
23.10.2022, London
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése