Kő, ember, Isten
B-év, 10. hét, P. (2Kor4,7-15; Zs 115; Mt 5,27-32)
Kő és emberi érintés. A nap lemenőben. Így figyelem Saint Kathrines anglikán templomának szentélyfalát. A Tízparancsolat sorai a szentély oldalfalába vésve. Kétfelől. A kő ősidők óta vonzza az embert. Beleírni, megörökíteni magát és a nemzedékek sorát. Csak olvasnunk kéne tudni az anyag és az ember ölelkezését. Különös paradoxon. Isten, a „legtávolabbi” (akit nyugati platonizáló értelmünkkel távolinak és világfelettinek tudunk) a kőbe írva, szó szerint a legközelebb jön. Az anyagba. A kézzelfogható tapinthatóba „testesül”: az ittbe. Nem véletlen, hogy a századforduló neogótikus templomaiban az európai urbánus psziché visszatér a „kőhöz”. A középkori román és gótika tudását kívánja felidézni. Amikor a kő kézzelfoghatóságában, szilárdságának tényében elbeszélve: testünkben, hús-vér anyagiságunkban köztünk volt az Isten. Mint a birkózó gyerekek; az étel szaga; megizzadt ágy; kanál villa zörrenése; madárzaj; vacsorák; teraszon muskátlik és citromfák; téli madáretetők; lélegzetvételek; testmeleg elalvások. Testközelben volt, van, és akar lenni az Isten. Nem távol, nem büntető cenzorként, nem a felettes én katonabakancsos vonulásaiban. Hanem legközelebbi társként. Mindent és minden kapcsolatodat összefoglaló Jelenlétként. Észrevétlenül, és mégis valóságosan. Mint az Eukarisztia kenyere és bora. Tengelyes tükrözés. Borodban, kenyeredben. Életedben. Ezért nem félelmetes parancs, hanem jelenlétének ikonja a megfellebbezhetetlen szólítás: „Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele. Ezért ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested a kárhozatra jusson.” (Mt 5,27-29) Azaz: ne vesd ki az Istent ölelésedből. Ne hagyd kiveszni – hűtlenül – világod nap-mint nap tapasztalatából. Ne szüntesd meg a testi-lelki érintkezést vele: maradjon mindig emberszagon belül. S ne szeresd feleséged, férjed, társad, gyermeked kevésbé nála. Küzdj, hogy Emmánuel („velünk az Isten”) maradjon; s te is Emmánuel, Isten közvetlen közelsége maradhass. Tapintásban. Emberi szóban. Figyelemben és ünnepben; elbukásban és talpra állásban.
Különben maradunk, mint az állatkerti majmok. Kölyküket elutasító tigrisek; emlőjüket megvonó csimpánzok; és még sorolhatnánk. A fogságban felnövő állatok, ha kiskorukban nem kapnak „érintést”, alomélményt, birkózást, viaskodást, dörgölődzést – felnőve alkalmatlanok lesznek nemi szerepükre; párzásra, fészekrakásra, gondozásra. Állat párosulásra; ember nemzésre, Nemzetre. Minden lélegző anyag útja ez; állat, ember és kultúra „istenigénye” ugyanaz. Együtt lenni, megtapasztalni, megragadni, szagolni, megenni, játszódni; és még sorolhatnánk. Isten és egymás nélkül mesterségesen élünk. Virtuális terek, üzleti érintkezések, politikai manipulációk hálójában: mégis a semmi fogságában vergődve. Az egymáshoz, a másikhoz tartozó és kapcsolatot tartani tudó „test” megőrzése a tét. „Ha jobb kezed visz bűnbe, vágd le és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested pokolba kerüljön.” (Mt 5,30) Erről szól a parancsolat és nem másról. A visszatalálás és visszafogadás irgalmáról; hisz Isten nem büntető felettes én. E parancsolat elsősorban Róla szól; ahogy azonosul az elárult embertárssal; az elárult Emmánuellel. Életre, ölelésre, közelségre hangolva maradni. Az árulás ketrecein kívül. Nemzetként.
2009-06-11
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése