Középpont és határvonal
B-év, 12. hét, V. (Jób 38,1.8-11; Zs 106,23-31; 2Kor 5,14-17; Mk 4,35-41)
Bartók No. 2. h-moll Hegedű koncertjét hallgatom. Az első ütemek nyitó vezérdallama, mely kerekded, tüzes muzsika folyamatosan "szertefoszlik". A dallam elmerészkedik a tonalitás határai felé. Mégis folyamatos a visszalépés a dallam középpontjába; s a kilépés ismét a határok felé. Mindez kiemeli: a szinte dalolható melódia védelemre szorul. Középpont és távolság szüntelen felvillantása és egymásba oldása a mű. Érdekes, a távolodás a tonalitás határai felé csak fokozza érzékenységünket a gyönyörű brácsa-dallammal való találkozásra. Bartók zenéjében a határok pozitív értékkel bírnak. Őrzik a formát. Érzékenyítik az Üzenetre hangolt emberséget. Zenéjében a "határterületek", diszharmónia, komplexitás, az atonalitás "kintje" mind-mind őrzik a középpont; az eredet értékét. A visszatérés értékét. Zenei emlékezése mindig visszavezet a közösségbe, a közös együttlétbe, mint eredetbe. Olyan együttlét ez, ahol az emberség átadatik. Mint a gyönyörű vezérdallam, mely énekelhető: tanulható és megjegyezhető dalként a közös fedél élményében kapjuk. Bartók zenéje rágógumi világunkban a személy és a közösség "határait" újragondolni hív. A második, Andante tranquillo tétel olyan gyönyörű, hogy retinánkat és lelkünket együtt érinti. Szó szerint "a tenger pereméig" vezeti látásunkat és emlékezetünket. Ott ahol a könny és a remény születik. Oda, ahol szavaink korlátoltsága Istennel határos. E második tétel ellenpontjaiban (lassú áhítattól a robbanásra kész, de utolsó pillanatban mégis visszafogott táncig) az evangéliumi sor szólal meg: "Akkor ezt mondta nekik: 'Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?'" (Mk 4,40)
Isten a személy és a közösség határa. Tudata foglalja keretbe és teszi funkcionálissá a "pszichés teret"; emberi és közösségi tudatunkat. Nélküle lebomlik minden. Bizalmatlanságba és a dekonstrukció feneketlen tavába hull személy és kultúra. (Ezt látjuk nap mint nap a közéletben; ennek a fajta demokráciának nincs szüksége a személyre; és a közösség múltjából következő etikai szólításokra.) Bartók hegedűversenye istenfogalmunkat segít újragondolni. Zenéje páratlan módon elővételezte hagyományokból való kihullásunkat. De mindig kimondja és megerősíti bennünk, a lélegző Középpontunkba való visszatérést. Mint egyetlen lehetőséget az emberségre, és a másikat-világot befogadó harmóniára. Páratlan korszerű istenképet enged hegedűversenye megpillantanunk. Nem, mint személytelen és szenvtelen távoli Istenként mutatja őt, hanem mint személyiségünk és történelmünk határát és középpontját. Aki óvva és védve kísér bennünket a "szétfoszlások pereméig"; ahol egy olyan világ kezdődne el, mely nem tart igényt emberségedre. Így kéne felismernünk az elfeledett Istent; ahogyan Bartók lélegzik a hagyomány középpontjából. Abból a centrumból, mely az emberre mindig, mint hazaérkezőre mutat. S így olvasom zenéje mellé Karl Rahner gondolatait. Teológiai párhuzam: Rahner az emberi psziché és Isten benső világának viszonyát vizsgálta fáradhatatlanul. A középpontunkhoz, mint jövőnkhöz való térést mondja ki a teológia nyelvén. Az Isten Fiához való kötődés tesz szabaddá. A mellette való elköteleződés - mint Középpont - teszi lehetővé, hogy tartalommal és növekedéssel töltsük ki életünket. Ha van átfedés Bartók zenéjével (a középpont és határvonal dialektikája), akkor ez a rahneri felismerés: Középpontunk és a felebarát a döntő pillanatokban egybeesnek. "Csakis a Jézushoz való szerető kapcsolatban tudjuk felismerni a felebarát szeretetének lehetőségeit. E szeretet gyöngéd bensőségessége a türelem, és az imádság gyümölcse; a Szentírás szövegébe való szüntelen újra-merítkezésé." (A hit gyakorlata)
2009-06-20
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése