2009. július 22., szerda

[homilia] Fejünkön hordozott történet



Sírkereszt, St Kathrines, Savernake Forest

Fejünkön hordozott történet


B-év, 16. hét, Sze. (Én 3,1-4a vagy 2Kor 5,14-17 Zs 62 Jn 20,1-2.11-18)


Nyilvánvaló, minden írás terapeutikus erejű. Gyógyító viszony. Márai grafomán: szüntelen e benső párbeszédbe temetkezik. Ám a szöveg valósága, melyet énje körül megteremt, valódi párbeszéd. Történetét kimondhatja; s az írói szövegen át, meghallgatást talál. Naplójának visszatérő eleme: pontosan megírni a valóságot, amiben élt. Ez a feladata: krónikássá lenni. S valóban, az említett "terapeutikus" viszonyt a közösség nevében is teremti. "Engem csak az ember érdekel, akinek élménye a kultúra volt" (Napló, 1944). Márai erőfeszítést tesz, mint minden művészet, hogy a növekvő, mind elhordozhatatlanabb történetet kimondja. Mert a személyre és a közösségre mintegy az élet terhe, gyülemlik, valós súllyal történelme. Az egyes szám első személyű, mégis kollektív történet. Ennek súlyát tagadni illúzió és önbecsapás. A jóga, a különféle tréningek, ezoterikus feszültségoldás nem képesek megválaszolni a történetünk befejezetlen rétegződését. Sem Buddha, sem az ind bölcselet nem képesek "eltűntetni" emberi drámánknak ezt a dimenzióját; a leválaszthatatlan múltat. A történelem (személyes és kollektív) a maga kusza fordulataival, tisztázatlanságaival képződő légkör életünk szárazföldje felett. Saját légnyomásával, mely testünket öleli és "összetartja." A szeretettel vagyunk határosak? Vagy a szeretet határai vagyunk?

A nyugati irodalom funkciója tudatosítani az ember és közösség lelkén nehezedő terhet. Melyet hordozunk. Ebben az értelemben az európai irodalom szövegei szakrális szövegek. Bevezetnek - mint a nagy Király tróntermébe - abba az áramlásba, ahol kollektív önismeretünk szüntelenül beszél. A történelem vállakon hordozott terhe s tartalma írásra, beszédre, egymáshoz fordulásra: a már említett terapeutikus viszony megteremtésére késztet. Személyt, kontinenst, nemzetet, és családot egyaránt. Proust, Márai, Arany, vagy éppen Kristeva e "benső világában" béke van. Béke abban az értelemben, hogy bár drámák kerülnek kimondásra, nyelv-keresés, önkimondás történik. A figyelem, a meghallgatás kérése: mégis a szolidaritás világa ez. Közben vastagszik, úgymond, a jelen generációk pszichéjére nehezedő történet. Ha van Istenérv, s egyetemes istentapasztalat, akkor az éppen e védtelenségünk (súly-érzékenységünk, a kimerülhetőség) kimondása.

A történelem Istene, a zsidó Isten velünk párhuzamosan hordozza a történetet. Önnön története terhét; hisz az ő lélegzetvétele a sorsunk. A világi irodalom sem más, mint eleven belelélegzés a párbeszéd vitorláiba: ember és Isten között. Hogy végre megteremtődjék az a terapeutikus viszony, melyben beszélni tudunk. Elmondani, kimondani, nevet adni félelmeknek és örömöknek. Alapozni történetünket, mely hordozza a közös, megörökölt eredetet. Azért írom mindezt, mert riasztó az a harsány némaság amiben élünk. Nincs transzferencia (a benső történetek átvitele a szeretetben); nem alapélmény a benső történet átadása és nyelvkérés a "beszélők között". Politikai elitünk tagadja a hordozott magyar és európai történet realitását; súlyát. Kultúránk benső beszédébe nem belépni leplezi le nyelvtelenségünket. Pl. Márai történetmondását nem meghallgatva (de mondhatnám Konrád Györgyöt is, akivel a párhuzamos oszlopsorban érintkezik az életmű egy vidéki könyvesbolt polcain): esély sincs, hogy kilépjünk történetünk alatt tántoruló önmagunkból. Ezért izgalmas rejtvény, a feltámadás-történet evangéliumbeli pillanatképe. Hogyan válik a tanítványok "elhordozhatatlan" története (az elveszített barát és elveszített Isten-remény) hordozhatóvá? Beszéddé, megtalált nyelvvé és reménnyé? Meggyőződésem, de kérdezem: nemde az elmondatlan történetünk és a Lélek (Ruah) találkozása a hiányzó, "terapeutikus" viszony? Melyet a gondolatiság Exodusának nevezhetünk? Márai sorát újraírva: "engem csak az ember érdekel, akinek élménye az Exodus volt". A kilépés, ha csak ezredmilliméterrel is, a tegnap világából. "Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz." (Jn 20,4)


2009-07-22




With Windows Live, you can organize, edit, and share your photos.

2 megjegyzés:

sat. írta...

hálást köszönöm ösztönző elmélkedésid

Malebranche írá: A figyelem a lélek természetes imádsága.

Vaszary Gábor +: Tanácsot, útbaigaztás e se ad. Igaza van. Egyáltalán, csak buta emberek hihetik, h. szavakkal +' segít7jük 1mást. A szavak csa' annyit érnek, mint rákbetegnek a morfium..
(Monpti)

minden jóut kívánok tisztelettel
Tibi

balintbeckett írta...

Kedves Tibi,
kedves soraid köszönöm. Bálint