Salvador Dali, Narcisszosz metamorfózisa
Öninterjú Narcisszusszal
B-év, 20. hét, K. (Bír 6,11-24a; Zs 84; Mt 19,23-30)
Narcisszusz mítosza talán a legmélyebb tragédia-történet rólunk. A szó szerinti "önmagunkról". Az egyedüllét és társvesztés (közösségvesztés) legteljesebb megfogalmazása. A történet teljes változatát Ovidius Metamorfózisában találjuk. Elmondja azt az állapotot, amikor az ember "megőrül" önnön végessége csapdájában. Narcisszusz gyönyörű, önző fiatal. Gorombán elűz magától mindenkit, aki szerelmére vágyik. Végül a megbántott szeretők összefognak. Megkérik Nemesis istennőt, hogy Narcisszusz egy nap magába szeressen bele, és maradjon alul szerelmével szemben. A büntetés be is következik, mikor egy vadászat után, hogy szomját csillapítsa, a forrás fölé hajol. Az ifjút azonban egy más fajta szomj ragadja meg: "Mikor inni próbált, egy képmást látott a vízben. Szerelembe esett e vágyképpel, olyan "lényeget" vélt megpillantani, mely azonban csak árnyék volt."
A szeretet szédületét látjuk, melynek egyedüli tárgya káprázat. A nyugati embert, intellektuális gondolkodását, lélektanát azóta mélyen jellemzi e történet. Egyrészt, az elragadtatás egy nem valós tárgy látványától, ami látásunk teremtménye. Másrészt, ennek a képmásnak mégis ereje van. Narcisszuszt és mását a történetben erotikus jelenetben látjuk viszont; lehetetlen ölelésekben, eltévesztett csókban, a rászedett érintésekben. A szemet, és a szájat, a szerelmesek érintkezésének szerveit vékony vízfüggöny választja külön. "Mit tegyek? Amit akarok, bennem van, saját gazdagságom tesz koldusszegénnyé. Bárcsak kimenekülhetnék testemből!" Narcisszusz tragédiája csúcspontjára ér a pillanatban, amikor könnyei felkavarják a vizet, és megérti: nemcsak, hogy a saját tükörképe, amit megszeretett, de ráadásul az még el is tűnhet. Soha nem elégül ki szomja önszemléletében. Kétségbeesésében puszta mellét addig veri, míg élettelen nem lesz, mint a hamuszín márvány. Narcisszusz saját képmása szélén hal meg. Ovidius hozzáteszi: még az alvilágban is talált egy tavat, amiben saját képmását látta. Mikor a gyászolók, akik hangját Echo visszhangozza, testét keresik, hogy eltemessék, "nem találtak semmit". Különös feltámadásban, a nárciszvirág vette át helyét. (Kristeva, Tales of Love)
Igaza van Pilinszkynek. Csak a fogságból hazatérő fegyenc boldogsága képes kifejezni a valóság örömét. Ha valamire szüksége van, elemi erővel, közösségeinknek, az a hazatérés öröme. Illúzióinkból (önfragmentációk) a közösen szemlélt világ élményébe. Mely egyedüli valós tudásunk a hazáról. Szülőföldet is mondhatnék; hisz a szülőföld szépségét meglátni: kilépni végtelenített Narcisszusz történetünkből. "Mikor magára ránt egy [túlpolitizált]világváros/ Ahogy kibérli álmod az álomgyáros/ És megfesti képed, hogy kép a képben/ Sétálj magaddal kéz a kézben." (Bikini, A világ[od] végén)
A fenti pillanatot, egyházi-vallási tapasztalatban, a görcsökön való túllépésnek látom. Az "ekkleziogén nárcizmus" (véletlen bukkantam írás közben a fogalomra; s melynek persze ugyanúgy létezik "világi" változata pepitában), mentalitásváltás. Az a szabadságkeresés ez, amikor nem azért keresem a másik tekintetét-gondolatát, hogy egyébként nádszál törékeny identitásomnak nyerjek "igazolást". Paradox módon, a kifelé félő vallási közösségek tagjairól - a valóság érintésére - kiderül, hogy erős identitások helyett valójában elszigetelt, önző dublettekként jártunk. Ezért nincs a vallási fundamentalizmusokban valódi erő és szilárdság; bármennyire is erőt mutassanak. Csak Credonk fundamentalistái maradunk; míg fel nem ébreszt bennünket a világ. A vakság és a belenövés önnön, vélt gazdagságunkba, ténylegesen, Nárcisszusz neurózisa. Vigyáznunk kéne, nagyon, erre a becketti "autoerogén" Endgame, végjátékra. Amikor már észre sem vesszük a "Játszma végét": honnan is érkezhetnének valódi stimulusaink. Hogy túllépett rajtunk, gettóiba, bástyamerevségeibe csomagolva - a máskülönben csupa kegyelemmel terhes történelem. "Jézus pedig ezt mondta tanítványainak: 'Bizony, mondom néktek, hogy gazdag ember nehezen megy majd be a mennyek országába.' 'Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.'" (Mt 19,23-24)
2009-08-18
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése