2009. szeptember 2., szerda

[homilia] Halak a hálóban



Nagy István: Katonafej (1917)


Halak a hálóban


(Kol 1,9-14; Zs 97; Lk 5,1-11)


Ígérem barátaimnak, hogy mostanában Cseh Tamás dalairól tervezem gondolkodni. Régi hullámzás ez bennem. Régi, "lemosdatlan", kézbe nem vett kérdések. Ideje szembemenni velük. Legyen ez amolyan időntúli napló. Az evangélium sorai közé vegyítve. Mint a dohányszemek nagyapám dóznijában, mikor megpihennek, a cigarettapapír vékony lapjai közt. Nem ott a helyük. De emlékszik e részletekre a gyerekszem. A felnőtt szem. Tegnap a Zsidó Egyetem könyvtárában beszélgetek volt tanárommal. Délután a Pozsonyi út 14. alatt, a Bécsi szelet kisvendéglőben szintén egykori egyetemi tanárommal; féltő barátaim. Amit ez a szó jelenteni képes. Közben figyelem falak csendjét; hangjuk melegségét. Értelmüket, érzéseiket. Két külön világ. Nem találkoztak egymással, csak bennem. Mégis, minden arc, minden gondolkodó és itt élő - maga az ország.

Mondom, legyen ez amolyan napló. Dohányszemként megtapadó, észrevétlen evangéliummal. Mindig két világ határán. Az evangéliumi sor a halfogásról szól. Pontosabban haltalanságunkról. A meddőségről, amit minden feszülő mozdulatban érzek itt, London után. Azt látom, egyre tisztábban, mindent megjelöl a félelem. Tartok attól, hogy mások mitől tartanak. És a bőrök alatt, mint a 38 fokos láz, süt és éget - s mindennapi kenyérré ég - a zsidógyűlölet. Nem, nem kell a képmutatás, nem kellenek finomabb szavak. Mert mint falat kenyér kell a bűnbak, középszerűségünket felejtendő. S ez most szigorúan magyar katolicizmuson belüli tapasztalat. Igen. A 2004/111-es levél. "Valóság nevű nagybátyámtól". A "Megváltás Csillaga, Zsidó Hit, Kultúra, Spiritualitás" sorozatom idején, amit elsőéves iskolaigazgatóként indítottam. Egy szűk főpapi kör, apátomon keresztül utasított, hagyjam abba a sorozatot. Nos, e levél óta fogyott el a levegő körülöttem. Azóta, meggyőződésem, a nyomás az elvileg független szerzetesközösségemen, hogy munkakörömbe - az iskola igazgatása - ne helyezzenek vissza. A magyar katolikus egyház hivatalos vezetésének etikai és szellemi meddősége, amit én ebből belátok és tapasztalok, innentől nyilvánvaló. Elhallgattatni a gondolkodó hangot. S közben sunnyogva, fület behúzva rettegni, hogy jaj, csak pedofil ügy ne pattanjon ki a papok között. Jaj, csak homoszexualitásról újságcikk ne legyen. Takargatnivalók, görcsök, fóbiák szervezik a főpapi reakciókat. Félelem. S azt hiszem, van is mitől. Valahol, nagyon mélyen takargatni valókat érzek az egyházi-vezetői mentalitásban. III/III-as szocializációt. A valóság normakontrollja nélküli; hatalmi és nosztalgikus ösztönöket. (.)

Mondom, legyen ez amolyan napló. Cseh Tamás dalain csodálkozom el. Ebben a hangzavarban egy olyan beszédmód, melyben nincs agresszió. Erőszak nélküli kijelentések az övé. Ahol az ítélet tényleg Istennek tarttatik fenn. Megfigyel; emberek, tárgyak, évek, évtizedek, és rendszerek közötti űrt kitölt. Mint a cigarettafüst; érzékeny arcának külső terét. Dalai az a hullámzó, belülről keltette örvényektől észrevétlen rengő tó, ahol megtörténhetne az evangélium. Tényleg ennek egyfajta légkörképződése. "Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!" (Lk 5,4) Bereményi Géza szövegei, Tamás énekében hullámozni, fodrozódni kezdenek. A halak otthonaként. Mert előbb a mélységeket kéne megteremteni szavaink által. Amiben megkapaszkodhat a valóság. Amiben megtapadhat a többi ember. Nem utolsó sorban a feledett-meggyilkolt-elnémított generációk hangja. Ahol te is, egyszercsak elkezdesz nagyapád, dédszüleid nevében beszélni; nem csak a magad történetét mondva, sőt elsősorban nem azt. Ez az, amit néhány zsigeri antiszemita nem ért a környezetemben; s néhány közeli-távoli hatalmas. Nem értik, nem elég arról papolni, hogy a polgárságot hogy tette tönkre a kommunizmus. Ez hamis illúzió. A polgárság, és az ország szellemi igényszintje, aranytartalékai már jóval előbb eltűnt; megszakadt. A deportációban. Fel kéne egyszer végre fogni, hogy aki ennek a hazának a nyelvébe egyszer beletapadt, magyar, szerb, szlovák, cigány, horvát, német, vagy zsidó vérből: az együtt zuhan vagy emelkedik. Talán még a szégyenben lefoszló pártruhákra is igaz az; mert igaz kell, hogy legyen. Persze, ehhez meg kéne látni, amit Cseh-Bereményi énekel az 1990-es Új Dalok c. lemezen. Nevezetesen, hogy fehér ló, lelkiismeret-önmagunkat "kantárra az orosz szoktatta". Miként a másikban önmagát gyűlölő közép-kelet európai kis népeket. Erre az "orosz zablatáncra" és megosztottságra táncol ez az embertársában anyját/Istenét feljelentő nép; és mind, működő közösségeink. Ez a bizalomhiánynak az a helye, melyet szónál pontosabban definiál az evangélium. "Simon így felelt: 'Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.'" (Lk 5,5)

*

Ezért nem mindegy, milyen zabla, milyen háló érint. Úgy érzem, két választásunk van. Vagy a félelem, vagy a szabadság hálóiban fennakadni. Mindkettő kényszer. A szabadság hálóiban is egymáshoz szorulunk. Talán még lélegzetvételünk ritmusán is változtatnunk kell, hogy a másik is odaférjen, helye legyen belélegezni. Meg kéne szoknunk az összezártságunkat a jóra. Mint Cseh Tamás dalaiban a szavak. Bennük rendszerek olvadnak egybe, lélegezhetnek elítéltetés nélkül. Mert páratlan módon, Tamás és Géza megfigyelte: az élet fonala az, ami szakadatlan. S nem a rendszerek. Nem a megosztottságok. S ha lenne értelmes politikai, egyházi erő, akkor az életnek ezt a szálát tanulnák meg figyelni. Ami átível, átfut, néhol szivárgásig vékonyodva. Nos, ez jutott eszembe, ettől páratlan az életmű: az élet folytonosságát énekli meg. S az ebből fakadó parancsolatot. Amit csak a lánctalp tiporta mezők és utcák értenek. Nos, én is csak ezt a naplóbejegyzést üzenem, akik olvassák és akikre tartozik. S Cseh Tamás "Csönded vagyok" című dalát. Számomra ez az önmagával szembenéző hatalmi struktúra, sőt bármily felekezetiség, himnusza.


Cseh Tamás "Csönded vagyok" c. dala:


http://www.youtube.com/watch?v=RVXXgBecbB8&feature=PlayList&p=4708DEE8CC59333E&playnext=1&playnext_from=PL&index=16


Nincsenek megjegyzések: