Drezda, 1945. február 13-14.
Másként a szülőföldről
B-év, 26. hét, Sze. (Neh 2,1-8; Zs 136; Lk 9,57-62)
Még szeretnék időzni az angyal-témánál. Talán sikerül elmondanom, ami a tegnapi ünnepről még ide kívánkozik. Nos, az „angyal" szó elmondja azt is, ami hiány gondolkodásunkban. Most elsősorban a hívő gondolkodásra gondolok. A kereszténységet gyakran éri a vád, nem alaptalanul, hogy „idealizál". Elvont, szép, magasztosan tiszta Istenképet szerkeszt; úgy, hogy nem veszi észre a határt, mikor tesz erőszakot hús-vér Istenén. S e képbe aztán belevetíti, egyfajta viktoriánus prűdséggel „desztillált" testiségét. Az „angyal" azonban nem értelmünk által kontrollálható tartomány. Paradoxon, bár testetlen lények, mégis hús-vér testiségünktől elválaszthatatlanok. Az „angyal" szóban kifakad az, amit megbélyegzünk magunkban, ami elől menekül (évszázadok óta) az európai kereszténység. Épp ezek a szellemi angyalok mondják ki: nem tagadható el sem tudatalattink; sem testünk, a biológiai test, mely vágyaink központja. Azé a freudi vágyé, mely libidinális szükségszerűséggel vágyakozik az azonosulásra; a másikkal. A kereszténység máig adós szembenézni a benne kavargó anyaggal és drájvokkal; sőt, az ezekből összeálló szenvedéllyel. (Mely szenvedély egyébként mindig pre-szimbolikus, már megkezdett jelentés, „elő-nyelv.") Azaz: e „passió" épp attól emberi, hogy képes emberségben kiteljesedni. Nyelvként. A szeretet épp bestialitásunkat is befogadni képes nyelveként.
Azt látom, hogy teológiai, templomi nyelvünk még fél „megtestesülésünktől." S az, amikor „angyalt játszunk" önmagunk előtt; a hús-vér drámáját eltagadva, ez nem pusztán hiteltelen; de félelmet kelt a világban. Bizony, a keresztény ember, sőt, egyfajta kereszténység maga válhat félelmetes, „negatív angyallá." Nos, amikor félünk (hús-vér) világunktól; s ez a hús-vér (önmagát a maga módjain) szintén sebző világ pedig tőlünk fél: ez az igazi meddő helyzet. Nagyjából ez a szekularizálódó magyar társadalom és az egyházi kultúra viszonya. Sebző világ ez. Szolidaritásunkat sebzi meg, minden oldalon.
Az Angyal, s ez már a történelem angyala, bár lélek, mégis, a legintenzívebb örvénylés belül. Eleven „vérkörei" vannak, Isten jelenlétéből szőve. Talán nem is kéne idézőjelbe tenni ezeket a vérköröket, hisz Istent és az embert kötik össze. Nem véletlenül nevezi az ortodox liturgia „Istenben izzó tüzes parazsaknak" őket; és emberekbe átplántált izzás ez. Ezért fontos keresztényekként a tudatalattit/testet mélységesen komolyan venni. Megtanulnunk vele és benne élni. Hisz Isten mélységeit az sejtheti meg, aki meg tud rendülni embersége drámájától. Az győzheti le a fogság idejét; melyben időről-időre élünk.
„Ott ültünk Babilon folyóvizei mellett, és sírtunk, amikor Sionra gondoltunk. A fűzfákra akasztottuk ott hangszereinket, mert énekszót kívántak tőlünk, akik foglyul ejtettek minket: 'Zengjetek dalt nekünk Sion dalaiból'', mondták, akik elhurcoltak minket.'" (Zs 136) Az angyal tudatalattink mélységére mutat, majd a szabadulás bennünk égő vágyára. Különválasztja bennünk, amikor múltban (megfeneklett jelenünkben), és amikor valóban élünk. Az angyal képes megláttatni, azt a fajta emlékezést, ami erősebb minden jelen időnél; s mely szabadabb minden bennünk halmozódó múltnál. Épp e tudatalattinkba bepillanttatva választja bennünk ketté a nosztalgiát (meddő jelenünk), és amikor valóban élünk. A jövő, a múlt élővé tételének ezt a vágyát mondják ki Nehemiás sorai. „…bor volt előttem, fölvettem a bort, és odanyújtottam a királynak. Nem szoktam szomorú lenni előtte, ezért így szólt hozzám a király: 'Miért szomorú az arcod? Hiszen nem vagy beteg! Nem lehet ez más, csak a szív szomorúsága!' 'Hogyne volna szomorú az arcom, hiszen az a város, ahol őseim sírja van, rommá lett, és kapuit tűz emésztette meg!... Küldj el engem Júdába, abba a városba, ahol őseim sírja van, hogy felépítsem azt!'" (Neh 2,1-5)
Bár közösségünk múltjára reflektálunk Nehemiás prófátával, de ez nem nosztalgia. A nosztalgia: nostos-visszatérés; algos-fájdalom. A fájdalmas visszatérés a múlthoz, ami halott, mindig a személy (és közösség) halálához vezet. Emlékezésünk Istenre ‒ az elvesztett, elragadott szülőföld élményén keresztül ‒ azonban, nem nosztalgia. Nem meddő emlékezés. Csak meg kéne látnunk ezt az angyalban helyettünk dúló vihart. Mennyire útra indulna értünk a testünkben, osztatlan történelmünkben „szégyellt" és tagadott Isten.
2009-09-29
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése