Ferenczy Noémi, Térdeplő nő őzzel
Épp ettől nyugtalanít
B-év, 25. hét, Cs. (Agg 1,15b - 2,9; Zs 42; Lk 9,18-22)
Krzysztof Penderecki Hegedűkoncertjét hallgatom. 1979-es, katowicei felvétel; a kompozíció maga 1976-77-ben készült. Szeretek elővenni régi felvételeket. Az akkori kor érzés- és élményvilágát hordozzák a muzsikusok. Mindez a láthatatlan európai történelem ott van a zene mögött. Szintén láthatatlanul. E dallamvilágban ereszkedünk lefelé, a modernitás mély-tárnáiba. Penderecki zenéje a magabiztos modernitás benső megkérdőjelezése. A korszak az űrverseny, a vasfüggöny mögötti évek. S valahol a keleti blokkban, ott, akkor már bennünk, már fogyóban a rendszer tartalékai. A felszínen Magyarországon is, minden változatlan. Vörös zászlók. Nyugalomban lélegzik a föld; a falvakban lakodalmakban, disznótorokon, kisvárosi vendéglőkben még cigányzene szól. Valójában alszik minden, különös ellentmondásban. A felszínen az emberekben él, kikapcsolhatatlanul egy rendszerektől független emberi derű. Könyveknek, munkahelyeknek, családi ünnepeknek még nyugalma van. A templombelsők is osztják ezt a kiparcellázott reményt. Pedig ennek a világnak is van egy mély-talapzata; amit akkor még nem látunk. Penderecki zenéje épp ezt az alapot akarja kimondani. Rendszereknél mélyebbre lehet gyökereket ereszteni. Sőt, muszáj. Különben úgy járunk, hogy észrevétlen, jártunkban rabol ki bennünket a történelem. Mint épp most is. Egyszerre ájulás, kialvatlanság, közöny, és farkasüvöltés keveréke lett az ország. Lötty a nyakunkon, épp ennek a helyzetnek a kiszolgálására alkalmas elittel. Egyetlen füldugó lett az életünk; csak ráébredni, kapcsolatba kerülni énünk és történetünk alapjával ne kelljen. S ez épp az a szeretet lenne, melyre mint ezernyi különálló ablak, mindegyikünk személye nyílik.
Erről olvasok délelőtt, Louis Dupré Természetfölötti én c. könyvében. A misztikusok tapasztalatát elemzi Nyugaton és Keleten. Átélésükben kiemeli, hogy a „self", öntudatunk magja egy olyan Találkozás, mely mindenkit összeköt. S Aki alaphoz képest, önmagunkban maradva, szegényebbek, kevesebbek maradunk. Eckhart bátor kijelentését idézi: „Van a lélekben valami, ami annyira hasonlít Istenhez, hogy az már egy Vele és soha nem kell egyesülnie Istennel… Ha valaki teljesen ilyen lenne, akkor egyszerre volna teremtetlen és más minden teremtménynél." (Qui audit me, non confundetur c. beszéd) Ha az értelem nem ismeri fel, hogy az én lényegileg több, mint puszta öntudat, akkor az „ént" kissebbé teszi valós önmagánál.
Penderecki zenéje, s a misztikusok tanúsága láttatja meg: a mai evangéliumi szakasz szintén erről tanít. Vállalni a belátás küzdelmét; alapunkig. Az élet újjáteremtésekor, akár a családi ház megépítésekor, az alapokban, szó szerint mindig áldozathozatalt találunk. „Amikor egyszer egyedül imádkozott, csak tanítványai voltak ott vele, megkérdezte tőlük: 'Kinek tartanak engem az emberek?' Ezt válaszolták: 'Van, aki Keresztelő Jánosnak, van aki Illésnek, mások szerint a régi próféták közül támadt fel valaki.' Most hozzájuk fordult: 'Hát ti?' Péter válaszolt: 'Az Isten Fölkentje vagy.' Rájuk parancsolt, hogy ezt ne mondják el senkinek. 'Mert - mondta - az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, főpapok és írástudók nem ismerik el, megölik, de harmadnap feltámad.'" (Lk 9,18-22) Igen, nem a posztmodern alap- és hagyományfelejtéséé a végső szó. Nem azé a koré, mely a szívet „mint rozoga szél fuvarozza" ‒ hanem azé az egyetemes szolidaritásé, melyre a fenti sorok nyílnak. Az Atyáé, aki az áldozathozó Fiú életét is alapozza. Mint gyerekrajzokon a legyőzhetetlen öröm, épp olyan az az Érkezés, amit Jézus lát önnön élete alapjaiban. Megmagyarázhatatlan ősbizalom ez. Épp ettől nyugtalanít. S tényleg, ez egy másik világ, mint Penderecki 2. Karácsony-szimfóniája, amire időközben átsiklott a lemezjátszó tűje. Megújult szem kell hozzá.
2009-09-23
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése