Ferencz László, Jég mögött
Az első nagylelkűségig
B-év, 25. hét, Szo. (Zak 2,5-9a.14-15a; Jer 31,10-13; Lk 9,43b-45)
Az egyházról olvasom Jean Corbon gondolatát. „Az egész emberiség az Eukarisztia által él. Ám az emberiségnek az a része, mely hiszi az Eukarisztiát, az az egyház." (Cela s'apelle l'aurore) Ha továbbgondoljuk, tulajdonképpen az egyház legtömörebb megfogalmazása ez. Akik hiszik, hogy az egész világ az Eukarisztia kenyere által él, s mindeneket ez a Közösség táplál: ez az egyház. Személyes szinten, a keresztény ember ugyanígy az, aki hiszi hogy életének mélyebb alapozása van. Aki hiszi, hogy „énjének" a transzcendens „talapzata" van. S ez a gyökér a Krisztus. És ez az alap mindenkire kinyílik. Mindegyikünkben ott van, mint az egyetemes emberi család garanciája. Ám tovább kell vinnünk a képet: Isten Fia életében is ugyanígy jelen van ez az alapozás. Tudja, hogy Atyja közeledik hozzá, s várja; az evangélium nehéz szavai mögött, a megtöretés drámája mögött nem szabadesés van. Hanem a kiteljesítő, tápláló tapasztalat: a sebeket, s minden emberi sebzést begyógyító szeretet. Jézus tudja, hogy élettel érkezik hozzá az Isten; mely élet neve „Feltámadás". (Bármit is jelentsen gyalogos értelmünk számára a szó.) „'Jegyezzétek meg jól ezeket a szavakat: az Emberfia emberek kezére adatik!' De ők nem értették ezt a mondást, mivel el volt rejtve előlük, hogy ne értsék meg; de féltek megkérdezni ennek a mondásnak az értelméről." (Lk 9,44-45)
Nos, Jézusnak ebbe az alap-élményébe lenne jó bepillantanunk. És abban megmaradnunk. Mert lehetetlen nem felfigyelnünk nagylelkűségére, mely egyháza lelkülete. Mint az egyház „alapjában", személyében tényleg feltárul valami túlszárnyalhatatlan, csakis az Isten Fiához illő bőkezűség. Atyja érkezését érzi, hogy hozzá, a kiterített és elnémított Fiúhoz (hisz emberi nyelve közöttünk megszakad) Húsvéttal-Feltámadással jön. Az a Megváltó, aki a kisgyermeket tudja megtenni a vallásosság mintájának ‒ tényleg minden nép, minden kultúra, és minden vallás gyermekét képes ugyanebben a kiteljesdő Életben látni. „Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a nagy" (Lk 9,48)
Ő mindenkit önmagában, mint Eukarisztiában (hálaadásban, tápláló kenyérben, közösségében) lát. Elvileg semmi nem indokolná, hogy, mint a „melyikük a legnagyobb" kiváltságán vitatkozó tanítványai, vallási fanatikusként „nekimenjen" kora vallásainak. Bőségesen hemzsegtek vallási hagyományok és szokások környezetében is. De nem. Aki az Alapokat éli, nem tesz így. Ez a „szorongásmentesség" a legdöbbenetesebb benne. Szektáknál, újonnan megtérteknél, vagy befolyásukat féltő vallási hatalmasságoknál látni ilyet; ezerből ezerszer. Ám Jézus Krisztusban minden a helyén van. Az, hogy egy Atyjával, látja-éli őt élete alapozásában ‒ ezt kéne nagyon megértenünk ‒, nem passzív állapot. Abbájával való egységét nem is lenne szabad statikus szavakként, rutinná lett hitigazságként, kimondanunk. Hanem csakis úgy, ahogyan egy-egy pillanatra tanítványai is képesek voltak megrendülni „az alapok izzásán"; hogy Jézus életük és ítéleteik felszíne alá viszi őket. Gyógyulástörténeteiben is egyházunk valódi lelkületét kéne látnunk. Gyógyításai fel kívánják feltárni az énünk alapjától, lelkünktől való távolságot. Ettől a bennünk lévő, szó szerint nagyLelkűségünktől kéne megrendülnünk. „Egyházképességünktől", hogy adni tudunk. Eukarisztiaként. „Ekkor mindnyájan elámultak az Isten nagyságán." (Lk 9,43)
2009-09-25
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése