Régi idők muzsikája, disznótor 1979
"A szívemet puha szellő fuvarozza"
B-év, 23. hét, P. (1Tim 1,1-2.12-14; Zs 15; Lk 6,39-42)
A látás képességét megőriznünk döntő. A helyes látásét. Amikor magunkat lemérni tudjuk. Egymáshoz való viszonyunkban. S nem tévedni. Nem gőgbe esni. Mindannyiunkban ott munkál, szabadság harcát vívja a látni akarás. Valami ismeretlen hang küzd (talán ez az angyal munkája bennünk), hogy "énünk" alól ki ne fusson a talaj. Látásunk, mely erkölcsi látás, azon függ, sikerül-e megőriznünk viszonyunkat életünk észrevétlen alapjával. Ha ez a kapcsolat megszakad; megcsúszik bennünk világunk. Észrevétlen tántorulunk. "Példázatot is mondott nekik: 'A vak vezetheti-e a világtalant? Nem esnek-e mind a ketten verembe?'" (Lk 6,39)
Az evangélium is, mint a látni-akarás, ott küzd, s törekszik bennünk. Hogy mint látásunk szó szerinti képessége felszínre bukhasson. "A Szentlélek nem megtestesülni akar, hanem a kegyelem látó szemeivé kíván lenni bennünk" - mondja Hans Urs von Balthasar. Látásunk e képessége, végső soron mindig a Mesterhez való viszonyunk tudatosítása. Valós helyzetünké. Mindenképpen élő reláció, hozzá viszonyítva. Talán, épp az, ami közöttünk és Közte történik, viszony, kapcsolat, áramlás, örvénylés; egyszerűen, ami köztünk van: ez maga a látás. Ha a tanítvány és Krisztus között ez kegyelmi tér, akkor a kegyelem tényleg látás. Eleven hozzá-mérés, a mérték tudata. "A tanítvány nem feljebb való mesterénél; aki pedig teljesen felkészült, az lesz olyan, mint a mestere." (Lk 6,40) S e tanítványságod és a Mester közötti viszonyban válik láthatóvá, érzékelhetővé, a másikhoz való viszonyod. S figyeld csak meg a lépték-vesztést, aránytévesztést, ahogyan a tanítványságod és a Mester közötti még viszony: közted és a másik között már versengéssé alakul. Egyik oldalon rendezett kapcsolat, kegyelem; a másik oldalon a hozzáméricskélés, a gyilkos versengés világa. Nos, ezt az ellentmondást kell feloldanunk. S ebben az egyensúly-visszanyerésben válik majd szebbé a világ. Ha létezik a jóság történelemfilozófiája, mégpedig maradandó érvénnyel, akkor azt az evangélium mondja ki, épp itt: "Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát? Hogyan mondhatod atyádfiának: Atyámfia, hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a saját szemedben nem látod a gerendát? Képmutató, előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd a szálkát atyádfia szeméből." (Lk 6,41-42) A gyógyuló történelem mindig gyógyuló személyközi tér. Nagyvonalúságban és irgalomban egymáson felejtett szem; a kegyelem továbbadása ez.
*
Az "én" alapja, ahogyan egy láthatatlan gyökér törekszik ezen alap után nőni; s ezen alapunkból, Isten szeretetéből újuló látásunk. A fenti evangéliumi gondolatsort most egy képben látom. Halmos Bélát szólítja hegedűjével színpadra Jantyik Zsolt a PG-csoport koncertjén. Este tízkor a Lovardában. A debreceni egyetemi nyitó bulin a gólyák szemmel láthatólag nem erre a koncertre jöttek. Szinte még "kong" a terem; a dj fogja azt majd zsúfolásig tölteni tizenegy után. Halmos Béla csángó dalokat játszik. A népszerűtlen népzene világa ez, fut át rajtam. "Este a Gyimesbe jártam.". Hegedűje hangjára énekel, egy szál magában. A hangnem változása percekbe telik, míg tudatosul. És egyszer csak, e dalok igazsága mégis átvérzik a posztmodern fiatal magyarokon; akik számára már e dallamok sem ismerősek. Nos, ebben a pillanatban, amikor a terem morajlása éppen hogy csak átfordult figyelembe evangéliumi helyzetkép. Átsuhan rajtam, mert megérteti, a "dallamfelejtés" mit jelent. Amikor énünk elszakadhat alapjától; "alapozójától".
2009-09-10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése