Rafael főangyal, tojástempera technikával
festett ikon, készítette M. Dancs Jeanette
Angyalba mártott szavak
Szent Mihály, Gábriel, és Ráfael főangyalok (Dán 7,9-10.13-14; Zs 137; Jn 1,47-51)
Angyal. Angyalok. Ízlelem a szót. Az „angyal" egyik legkülönösebb alapszavunk. Felekezettől függetlenül, sőt, vallásosságtól függetlenül, egyik legbecsesebb szavunkként tartjuk számon. Olyan fontos alapszavakkal, mint „anya", „szeretet", „apa", „gyermek", „foganás", „szülés" a legszorosabb közösségben. Valahol, nagyon mélyen, ősbizalmunkat fogalmazzák meg az élettel szemben. Furcsa, de minél többet figyelünk a szóra, az „angyalra", annál mélyebbre vezet. Tényleg életünk gyökereiig. Derűt, tisztaságot, védelmet, és mélységet asszociálunk hozzá. Játékosságot, könnyedséget és egészen drámai komolyságot. Ami épp most visszacsillan Bach angol-szvitjeiben, ahogyan hallgatom.
Angyal. Legutolsó vallási alapszavunk, melyet kultúránk feladhat. Az Isten szó, egy lélegzetvételnyi idővel, előbb tűnik el. De az angyal érkezésére még összerezzenünk. Mert Isten jelenlétére figyelmeztetnek; s Hiánya még inkább kiemeli Jelenlétét. Ma töprengtem el valami olyasmin, ami az „angyal" szóval mélységesen rokon. Létezik a kultúrának egy alapfunkciója, amely az angyalvilág érzékébe bevezet. Felekezettől függetlenül, de mint mondtam, vallástól vagy akár ateizmustól függetlenül is. Egyfajta érzékenység ez, „angyalminőség" (?), amit az angyallal társítunk. A kultúra feladata bevezetni a felnövekvő gyermeket egyfajta ősbizalomba a másik/Másik iránt. Paradox módon, még a kultúra hivatalos felszínét eluraló ateista vagy materialista idők idején is, e mélységi funkció létezett. Az apával és az anyával való pszichés azonosulások lépéseivel, öntudatlanul is beoltódott Isten elfogadásának lehetősége. A családban kapott szeretet szocializációjának köszönhető volt mindez. A kultúra mélyrétegében figyeld meg, mennyire közösek a hit és az emberi bizalom alapszavai. „Hálát adok neked, Uram, teljes szívemből, mert meghallgattad szájam szavát. Magasztallak az angyalok színe előtt, leborulok szent templomod felé; áldást mondok nevednek irgalmadért és igazságodért, mert mindenek fölött felmagasztaltad szent nevedet. Bármikor hívtalak segítségül, meghallgattál engem, és gyarapítottad az erőt lelkemben."(Zs 137) Nos, a kötődésnek ezek az alapszavai azok, melyen angyali minőséget értek. Angelosz – küldött; valamiképpen e lények a kötődés kifejezői, mely összekötés-tolmácsolás, közösségteremtés a kegyelem természete.
Létezik egy angyaltalan világ is. Bulgakov írja valahol, „Már nincsenek angyalok, csak a démonok harsonáznak." S ez az angyaltalan világ nem fikció, nem másutt van, hanem, ha beköszönt, bennünk van. Ködődéseink, amikor az iménti alapszavak kioldódnak emberségünkből. A mai ünnep azonban annak megerősítése, hogy kultúránknak mélyrétege, emberi szívünk nem válhat angyaltalanná; nem szabad, hogy azzá váljon. Így fordítottam tegnap a Battersea park Old English Gardenjében Issa haikuját. „Estére kiderül;/ A halványkék égen,/ Őszi hegyek sora egymáson." Issától ez egy szokatlanul objektív vers. Nem csak Issa, de más sem szereplője a képnek. Semmi emberi nincs jelen. Ez a természet, az ember megjelenése előttről, és ugyanúgy, amikor az ember eltűnik majd a föld színéről ‒ mondja egy kommentár. Ezt a haikut, javaslom, olvasd úgy, hogy valóban nincs jelen az ember; csak a bennünket képviselő angyalok. Ők látják, szemlélik és őrzik ‒ előkészítik az emberi jelenlétre a tájat. Ez az emberi zajunktól csendes táj válik áttetsző ablakká. „Angyallá", mely láthatóvá teszi az őszi haikuképen át meglátható, még távolabbi tájat. Ez az a tartomány, ahol angyalainkba írt alapszavaink folyékony mondatokká lesznek; életünk pedig folyamatos beszéd. Kirajzolva legszebb, angyalba mártott szavunkat: Kultúra. „Néztem, és egyszer csak trónokat állítottak fel, s egy Ősöreg leült; a ruházata fehér volt, mint a hó, és fején a haj olyan, mint a tiszta gyapjú; trónja lángoló tűz, kerekei égő tűz."(Dán 7,9.10.)
2009-09-28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése