Részlet Tarr Béla Sátántangó c. filmjéből (Forgatókönyvíró: Krasznahorkai László)
A magyarul beszélők Velencéje
B-év, 26. hét, V. (Szám 11,25-29; Zs 18B; Jak 5,1-6; Mk 9,38-43.45.47-48)
Egyre inkább izgat a szavakhoz, jelentésükhöz való viszonyunk. Nyilván, ehhez önmagunkba kell tekinteni. Leválni a világról. Azokról a forrásokról, amit ez a marketizált huszadik-huszonegyedik század kínál. Hisz a két évszázad között, mentalitásukban, nincs is valódi határ. Mindkettő el akarta hitetni velünk, hogy elég, ha a piac szűrőin átengedett „e század" tudásával gondolkodunk. Chaim Potok zsidó író regényében mondatja egyik alakjával: „Figyeld meg, hogyan beszélnek egymással a különböző századok rabbijai; időtől függetlenül." S ez a lényeg. Ha igazán szűk látókörű akarsz lenni, ha be akarsz zárkózni abba a „szűrt életbe", ami nem táplál, akkor tényleg ne tanulj és ismerj meg semmi mást, csak amit 2009, 2010, 2011, a „most" ajánl. Ha nincs másról ismeretünk, csak ami a kortárs kultúra hagyományos csatornáin keresztül elérhető ‒ nos elég tápszegény diétán maradunk. Ezért szükséges „kilógni" a századból. Ezért szükséges „a műveltség". Műveltség a szó eredeti értelmében; „megnyílni", befogadni, ráhangolódni azokra a párbeszédekre, mely századokon, évezredeken átível. Jóról, gonoszról, helyes útról, félmekről, örömökről; az emberi boldogságról. Ezt a perspektívanyitást szolgálja a hit világa. Ki kéne lépnünk abból a korlátozó mentalitásból, ahogyan e szekuláris (emennyiben önhivatkozó!) piackultúra a vallást kiiktatta a kor kánonjából. „Magánüggyé" tette, sikerrel létrehozta „az istenmentes teret", ahol saját témái kérdésbetevés nélkül, zavartalanul uralkodhatnak.
Pedig a „kinyilatkoztatás" valódi értelmét rehabilitálnunk kell. A személy valódi szabadsága múlik ezen. Bernard Lonergan jezsuita filozófus figyelmeztet. A vallásos embereknek nagyon óvatosnak kell lenniük, mielőtt elfogadnák egy önmagába vakult kor vezérszólamát. Mely a „szekuláris-evilágit" elkülönülten szemléli az istenitől; olyan tartományként, amiből az isteni kinyilatkoztatás eleve kizáratik. „A kinyilatkoztatás isten belépése abba, ahogyan az ember formálja az embert… Isten igényli, hogy mondanivalója van a célokban és szándékokban; az emberi életekben, a társadalmak, kultúrák, az emberi törtélenelm irányában és fejlődésében."
Itt térek vissza szavaink történetére. Mi történt velük, hozzájuk fűződő mélyviszonyunkban; miközben „rabok lettünk, nem szabadok"? „A XX. század Velencéje,/ elkésett hajó/ A magyarul beszélők Velencéje elkésett hajó/ Örkény István nem nekem való…Rég leírt terület,/Meghajolt ünnepek." (PG-csoport, Örkény dal) Az ómagyar Mária-siralomra nem véletlen utal a dal. Mert erről, „alapszavainkhoz" való viszonyunk megbetegedéséről mindenki hallgat. S közben, e tagadásban, erőltetett tornászmutatványokat csinálunk „demokráciáról", emberséges Magyarországról, személytisztelő piacról, nemzeti öntudatról, megerősödésről, stb. Pedig a szó, a jelentésükbe beoltó, ápolt viszony ‒ a garanciája annak, hogy kilátunk a regimentírozott gondolatokra meneteltető századunkból. Kiben rejtőzik? Kiben kapható vissza, mert megőrzi neked, az emberi szó? Ezért kell visszafeküdnünk legkorábbi magyar nyelvemlékünkbe; mely a sírás, az öröm, az egymáshoz rendelő szolidaritás világa. Belőle bomlott ki az a századokon átívelő párbeszéd, mely anyanyelvként elhordozott magyar és európai gondolatot. A szolidaritás szabadító beszédei.
2009-09-27
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése