Kékben a kék
Vágy a v(h)allásra
C-év, 17. hét, Sze. (Jer 1,1.4-10; Zs 70; Mt 13,1-9)
Radnóti sorai jutnak eszembe a Nem tudhatom-ból. „Ki gépen száll fölébe annak térkép e táj,/ s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép?" Még mindig az IMF körüli huzavonáról szólnak a hírek. Mintha két valóság létezne. Hús-vér életünk, és egy virtuális − ámde nagyon is valós − tudatunkra telepedő világ. Soha nem értettem, hogy anélkül, hogy bármi tényleges változás történt volna egy ország termelésében, mégis vagyonok, tetemes profit avagy veszteség keletkezik. „Virtuálisan." Egy-egy hírre gerjesztődnek befektetői hangulatok. Pozitív vagy negatív irányba. Képernyőkön keresztül. Tőzsdéken fejhallgatókon keresztül. Banki emeleti szobák számítógép-ventilátor zajában.
Ez a globalizáció. Országot, utcákat, tájainkat soha nem látott tekintetek hajolnak olcsó HP-k, Dellek, vagy épp IBM-Lenovo monitorok fölé. S a végeredmény, egy-egy − szintén e virtuális valóságunkban − elhangzott miniszteri, miniszterelnöki mondatot „beáraznak a piacok." Ezt a beárazást nem tudom, nem szabad elfogadni. S főleg nem a szóhasználatot. Független, szabad ember és közössége nem tűr meg szótárában ilyen agresszív megfogalmazást. A „munkaerő piac", ahol a „munkaerő eladja magát" ugyanígy viszolyogtat. Mert ugyanabban a monitor-szinten, „horizonton" történik mindez, mint a már említett tőzsdei beárazás. Nem látszik a hús vér ember. Nem látszik az utcakép, a házak, s benne otthonok megbolydult rendje. Kozmetikázza bármennyire a píár, a vállalati szóvivők, s kommunikációs menedzserek, a tény ettől még tény marad. Etikum alatti világ, amiben mozog tekintetünk. Ezen a horizonton valami fogva tart. Negatív karma, szemeket egymáshoz szorító örvénylés. Amolyan posztmodern disznóól. Deszkalécek közül. Egymáshoz préselt tekintetek. Együtt, brókerek, hétköznapi emberek, beruházók. Mégis, világtól elfordított tekintettel. Színektől, emberi szó ízétől távol. Olvadó jégyhegyektől, kitőrő olajkutaktól távol. S közben világok magánya érik öregjeinkben.
„Azután kinyújtotta kezét az ÚR, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az ÚR: Én most a szádba adom igéimet! Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!" (Jer 1,9-10) Izajás meghívástörténete horizontemelkedés. Ez a vallás lényege. Nem a birodalmakat és gazdasági status quokat kiszolgáló „kereszténységé", „buddhizmusé", vagy „iszlámé", (stb.). Hanem, a valós táj és valós élet szépségére és méltóságára tanító hité. Ezért érvelek fáradhatatlanul szerkesztő ismerőseimnek, hogy nem kéne szégyellni közéleti publikációkban a direkt szentírási idézést. Mert a szakrális szövegek jelenléte monitorvilágunkban olyan, mint a szivárvány a táj fölött. Emlékeztet, hogy van magasabb nézőpont. Létezik a „jelen kocsmák" meghaladása. A nemesebb gondolkodás; mely egyedüli alapja minden fenntartható fejlődésnek. Nemhogy nem idéztetik, még csak nem is utaltatik az evangélium. Éppúgy, mint ahogy a népzene is beszorult hajnal négy körüli rádióműsorokba. Rezervátum ez épp úgy, mint a „vallási krónikák" a köztévén. Valóban, nincsenek népdalaink. S helyette plázákban kódorgunk, rossz filmek és műsorok előtt alszunk el. Csak valódi érzéseinket kifejezni nem tudjuk. S nem vesszük észre. Valójában érzéstelenségünket árazza be a piac.
2010-07-28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése