Szobabelső (Eljegyeztetünk)

Czóbel Béla, Lugas (olaj, vászon 1934)

Szobabelső (Eljegyeztetünk)

C-év, 15. hét, V. (MTörv 30,10-14; Zs 68,14-37; Kol 1,15-20; Lk 10,25-37)

Tulajdonképpen szemtükrözés az irgalmas szamaritánus története. Isten megengedi, hogy szemeibe hatoljunk. S megértjük, hogy a 'láthatatlan' Isten (mert mi láthatatlannak látjuk) zsigeri szinten érzékeny láthatatlan történeteinkre. Örömre, bánatra, szenvedésre. Arra az örömre, bánatra, vagy szenvedésre ‒ ami számunkra láthatatlan. Általunk észrevétlen. Az örök kérdés: de „Kit tekintsek felebarátomnak" (Lk 10,29). Kit, és mit kell meglátnom?

Isten, ellentétben velünk, finomhangolt mindarra, ami mellett elmegyünk. Persze, ő Mindenható, Örökkévaló, így elvileg mindenre van ideje. Ám meg sem kérdezzük, Isten örökkévalósága nem abból fakad, hogy ő tényleg ott van világa minden részletében, s minden egyes emberi érzésben? Ha csodálnánk őt, szemlélnénk (egyszerűen észrevennénk a szemünk útja mellett hagyott Istent), megfigyelhetnénk az egyetemesség születését. Azt, ahogyan részleteinkbe testesül, elszigetelt, egymás számára láthatatlan életeinkbe, s a távolságokat kitölti. S felmutatja, hogy tulajdonképpen bőrére tetovált a világ. Írott. S azzal, hogy megszületik bennünk a hit, hogy ő tényleg ott van kozmosznyi mozaikunkban, országnyi 'individualista' tántorgásunkban, felmutatja és visszaadja hiányzó egyetemességünket. Az egyetemesség élményét, hogy a szenvedés, a bánat, az öröm egyetemesen osztozott. Külön-külön történik, de 'Isten' egybeillesztő szemei által mégis egyszerre.

S ez az azonosulás, a másik ideképzelése, és jelenlétének tudatosítása a „lelki-" vagy „pszichés tér" lényege. Az emberi belső, más néven humán interior, lényege ez az egyetemes emlékezni tudás egymásra. Tizenkilencedik századi polgári festmények ismerős, s uralkodó témája az „enteriőr", a „szobabelső" ugyanezt mondja el. A festmény ablakán át szobabelsőbe pillantunk, virágok vázában, abrosz, fény, bútorok, nemegyszer (akkor még a számítógépek helyén) könyvtár. Bár nem az én szobám, de látásomban szobámmá fogadom; csatlakozik bensőm.

A tanulság? Ápolni ezt az „enteriőrt". Elfelejteni a platonizáló önfelmentést, hogy „Isten láthatatlan." „Távoli." „Hatalmas." „Erős." Nem, nem kitörölni a Zsoltárok tartalmát, hanem eggyé válni a zsoltárokkal. Elsőként emberi helyzeteinkben kell hinni, aztán megszületik bennünk Isten látása. Egyszerűen itt lenni. Elérhetővé lenni akár egyetlen rózsalevél számára is. Kertünknek, virágok szomjának, a diófa árnyékának a falon. Kitölteni, beutazni azokat a pillanatokat, ami az emberi interior-t teszi. Nincs jobb példa rá, mint a nagymamák gyorsasága a szeretetben, ahogy kitalálják az unoka kedvenc süteményét; és megsütik. Azonnal születő gondolatok ezek.

S ebből a mindennapi egyetemességünkből ‒ Istenből ‒ születnek a segítség tettei; árvizekkor, jégverés, anyagi segítségnyújtás esetén. Nem függetlenül Isten „bőrétől", amire e tettek feljegyeztetnek. Avagy: valóságunkkal jegyeztetünk el?

2010-07-11 Zamárdi