Szemináriumi anzix

Aba Novák Vilmos, Laura (1929)

SZEMINÁRIUMI ANZIX

Megfigyelem Pauk György hegedű mesterkurzusán a növendék-mester-zenemű viszonyt. S miután a nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál műhelymunkájáról van szó, e hármashoz láthatatlan, de épp ilyen fontos negyedik dimenzió adatik. A „külföldiek" találkozása, hisz japán, kínai és magyar muzsikusok találnak közös nyelvre Bartókban.

Különös népség a zenészeké. S különös tudás az övék. Mint érvelő rabbik a szöveg jelentése fölött, értő tekintettel vizsgálják a hangjegyekben lejegyzett dallam legtökéletesebb ‒ itt és most ‒ megszólaltatható értelmét. Mint a bibliatudósoknál, intenzív exegézis, szövegelemzés ez. A kotta megfelelő üteme felé odakerül egy-egy ceruzabejegyzés. „A ritmuson és a színezésen (artikuláció) múlik minden" ‒ foglalja össze értő korrektúráit Pauk. S valóban, „misztériummal" foglalkozás ez, szakrális értelemben, hisz a „kinyilatkoztatást" keresik. Mintha csak a szerző szándéka szerint, valós jelenlétében adatna elő Bartók 1. és 2. Rapszódiája, Ravel, Franck, vagy Ysaye Szonátái.

Kinn melegben ájul a város. A városi kávéházak teraszán szokás szerint üttetik el az idő. Bartóktól és magától a Szemináriumtól távol. A facebook generáció élete prózáját szövi-meséli a hagyományból kiszakadtak látszólagos gondtalanságával. Új rablói vannak a nyárnak. Még akkor is, ha már megint „Nem történik semmi, csak itt van a nyár."

A hegedű záró-koncert próbái különös kontraszt. Valahol azt képzelem, hogy egyszercsak, kinn a Főtéren, asztalok horizontjai fölött ‒ bezártságunk körei ‒, megszólal Bartók 2. Rapszódiája. S amikor poharak (nemzeti együttműködések) peremén, posztmodern vérköreinkben rezonálni kezdünk a feledett múltra: felhangzik bennünk 1944-es szonátája is, szólóhegedűre. S itt, asztalaink, rezervátumbeli kávéink és kólák fölött ráeszmélünk a lelki tér jelentőségére. Annak az emberi bensőnek (szeretetünk medre ez) a fontosságára, ami itt van közöttünk. Bármelyik percben tudatosulhat. Mert Bartók zenéje mindenki másnál intenzívebb erővel kelti életre a „pszichés teret", megszólaltatva az emberi bensőt.

Pauk még Londonban hívott meg, kinti, Royal College of Music – béli növendékei vizsgakoncertjén. Onnan ismerem a kiváló kísérő zongoristáját, Tadashi Imai-t, akit évek óta mindenhová magával visz. Pauk esetében a már említett „bensőnek" különösen jelentősége van. Dover felé haladtomban a BBC4 déli rádióinterjújából emlékszem e részletre, egész véletlenül. Pauk életét szó szerint a zene és felesége barátsága alapozta újra. A budapesti gettót kisgyerekként élte túl. Szüleiről emléke sincs; apja munkaszolgálatosként halt meg. Ha az interjúból jól emlékszem, nagynénje nevelte fel. Bizonyítja, a zene kínálta lelki tér valóban újjáteremtő erő. S e tapasztalatát lenn érdemes tanulnunk. Mert Pauk rendkívül pozitív személyiség. Határozott, figyelmes. Külföldön, Angliában letelepedve futott be karriert, többek közt kiváló Bartók tolmácsolóként, és zenepedagógusként. Személyiségében és művészetében a bejárt út, gyökerekhez hű kozmopolitizmusa érdekel.

Bartók a szemináriumain valóban egyetemes nyelvként tárul fel. Rendkívül figyelmes tanítványaival. „Az én kezem is benne volt", mondja mosolyogva, ha egy keleti tanítványa úgy szólal meg, hogy „ez egy magyar Bartók volt." S valóban, aki tehette, s eljött a szimfonikusok kamaratermébe, különleges élménynek volt részese. Rácsodálkoztunk, ahogyan e távol-keleti hegedűsök aláereszkednek Bartók világába. Quian Wu a második Rapszódiát játssza. Londonból ismerem, gyerekkora óta ösztöndíjasként a Royal College of Music hallgatója. Kína egy rendkívül szegény vidékéről, családjától, szüleitől távol él. Gyötrő honvágyban. Hangszere valóban Társ. Rendkívül mély érzelmi intelligenciával játszik, mélységes honvágyból családja, hazája iránt. Bartók megszólaltatásában, ez a látomás a hazáról, azt hiszem, döntő. A féltés és a szolidaritás a helyes szavak.

Yukiko Ishibashi Franck Szonátájának második, gyors tételét játssza. Meglepő, s keresem magyarázatát, hogyan tudnak e távol-keletiek ilyen mélyről megszólalni. Mintha valahol mélyebben hajolnának meg maga a zene előtt. Közösségeik vasfegyelme, mint kollektív alázat minden Rend előtt, ott működik ebben az alázatban. Az a végtelen visszafogottság és önfegyelem, melyben, mint férfiak és nők „feszülnek" ‒ itt áttöri a gátakat. Keresik a művek szerzőjének hangját. Az a benyomásunk az esten, hogy átadják helyüket a szerzőnek: a „szövegnek." Különös intertextualitás ez. Nem az előadó énje dominál, hanem az együttműködés a szerzővel. Mint amikor a kínai sumie fekete-fehér tusírásban, a mu-ga, a „nem én" szólal meg, kimondva a lényegest.

Érzékeny, alig észrevehető kontraszt ez kiváló muzsikusaink, Deák Márti és Anna játékával. (Deák Márta két évig Pauk ösztöndíjas tanítványa volt Londonban. A legfiatalabb, még konzervatórista Deák Sári is itt van, ő zeneszerzés felé kacsingat.) Kiválóan játszanak. A nyugati marketing világában a testvérek világkarriert futhatnának be kamarazenével; a szombathelyi „Bach-család". Előadásukban ‒ Pusker Júliát is ideértve ‒ a nagyközösségünk „pszichés tere" érdekel. Hogyan van jelen produkciójukban a főtéri asztalok, „pohárhorizontok" világa. Szombathely, a Nyugat (alvó) királynője. Egy előadó életében döntő a közösségi pszichéhez való viszony. Mind a közönség, mind az előadó lenyomatai a mának. Ha ez egy nemzetközi verseny, gyanítom, szűk pontozással, de a távol-keleti előadók győztek volna; talán a már említett „meghajlásukkal." Az előadó ugyanis visszatükrözi a tágabb közösség benső összeszedettségét. Zenészeink nincsenek könnyű helyzetben. Hisz velük együtt kell kérdezünk: kinek játszanak? Élő-e a nagyközösség lelki tere? Bármi legyen a válaszunk, Bartók kortársunk marad.

2010-07-22, Szombathely