A láthatatlan mint világkép jelentősége

Czóbel Béla, Leány virágos ablak előtt (19o4)

A láthatatlan, mint világkép jelentősége

Kezdő tanár koromból világosan emlékszem egy meghatározásra. Negyedikesekkel a világkép és a világnézet közti különbséget vizsgáltuk meg. Kedves volt számomra az a pannonhalmi „Jegyzet", amiből tanítottam. Sulyok Elemér bencés főiskolai tanáromtól kértem el. Van-e valami saját írása, ő mit tanít negyedikeseknek? „Akinek világnézete van, az több, mint ha csak világképe lenne. A világkép a látható világról szerezhető ismereteink összessége. A világnézet több, mert a láthatatlan világ ismeretét is magában foglalja." Egyházi iskolában érthető volt kitérni a kettő különbségére. Mert olyan kort értünk, ahol meg kellett indokolni másságunkat. A kilencvenes évek közepe-dereka még jól kimért, világos határokkal rendelkező világ volt. Hívő és nem hívő világlátás különbségéről még illett, és lehetett beszélni. Könnyebben, mint ma.

Azóta nagyot változott bennünk a világ. Megváltozott a világhoz; világképhez és világnézethez való viszonyunk. Komplex változások, tudom. A kor alapérzékenysége változott meg. Bizonnyal igaz, hogy egy kor materializmusának fokmérője, hogy születik-e igény „világkép" és „világnézet" különbségét megérteni. A rendszerváltás óta (egyes olvasatokban 'gengszterváltás', sic!), a késő-kádárizmus málló világához mérten is, nagyot varázstalanodott világunk. Mára ott tartunk, hogy nem csak a „világnézet" (kit érdekel a Láthatatlan világ?), de maga a „világkép" érzéke van válságban.

Az elmúlt ciklusok oktatási kurzusa a maga technokrata módján, meglehetős leegyszerűsítéssel reagált a „látható" válságra. A látható világról való ismereteket is csökkentette. Kiszórta a tananyagból, azzal az indoklással, hogy nem ismereteket adunk át, hanem a munkaerő piacon való eligazodás képességeit fejlesztünk. Mert csak a használható, a hasznos tudás létezik. Való igaz, s ennek valós okait fellelni a mostani oktatáspolitikának felelőssége. A hangosan és együtt gondolkodás a tényről: döbbenetesen meggyöngült a mai generációk memóriájának terhelhetősége. Nem jegyeznek meg „információt". Egyre kevésbé képesek a tudás-tanulás ‒ az olvasás ‒ aszkézisére. S ami talán még fontosabb, a magyar történelem és irodalom, a nemzet története nem tapad meg, s nem „érdekeltetik". Kollektív emlékezetünk nem motiválható. De miért nem?

Tényleg az lenne mindenre a magyarázat, hogy munkaerőpiacra hangolt világunknak (és az előszobává lett iskoláinknak) nincs szüksége „holt információra"? Vagy, ahogy egy reggeli műsorban Pálinkás urat, az MTA elnöke magyarázatát hallgatom a természettudományos oktatás hazai válságáról. „A rendszerváltással a legtehetségesebb diákok elindultak a pénzes szakmák felé. A jogi-, gazdasági pályák kiszorították a műszakit". Igen, ez az a világ, ahol „Harry Potter veri Kukorica Jánost". Legalábbis én ilyenné érlelem a Bikini közvetlen rendszerváltáskori dalának refrénjét, amit majd későbbi idézek. Mert ez az a megörökített pont, ahonnan az iskola által adott világképet újra kell építeni. Elsőként a felelős szülői szívben.

*

Mert be kell nézni az alapok alá, oda, ami akadémiai magaslatokból már, vagy még nem látszik. Mert a nemzeti emlékezetnek alapjai vannak. Szükséges és elengedhetetlen feltételei. S egy nagyon fontos különböztetésre szeretném felhívni a figyelmet. Két, egyébként különválaszthatatlan rétege ez az Alapnak. Először is, hiszem, hogy „memóriánk", minden kulturális emlékezet, elsősorban erkölcsileg motiválható. Ha e hazához/Európához tartozom, ha szeretem a szülőföldet, s ha felelősséget érzek magáért a világért ‒ akkor természetes vággyal akarom megismerni. Hisz ez szó szerint szülőföld adja szerelmemet, házastársamat, azok apját, s saját elődeim; elsőként is anyámat és apámat. Ha tartozom e világhoz, és tudok e tartozásról, akkor van vágyam megismerni azt. Ami e hazaként rám bízott világból látható és láthatatlan. Mert a „tudás" önmagában soha nem motivál. A társ-talan tudás, holt tudás. Sőt, e nem tartozásokban eljegyzett „ismeret", a meztelen pragmatizmusok árulói lesznek a hazának; kultúránk fáradsággal összerakott épületének. A világkép (erkölcsi orientáció) nélküli tudásnak magam leszek cinkosává. Ahogyan lettünk is. A privatizáció mögött ez a szülőföldje kezét elengedő „tudás" állt. Jól képzett adminisztráció, diplomás szakemberek, és kitanult politikusok árulták el bagóért az ország rendszerváltásban meglévő anyagi és szellemi lehetőségeit. „Ne legyek én, soha ne legyek áruló, magam eláruló!" (Bikini) Mert haza nélkül szolgalelkű lesz a szív. Az őrzés gesztusa, a külső és belső művelésének igénye: ez a kultúra születése.

*

Nehéz kérdések ezek. A szülői felelősség kérdései. Mert nemde az iskola válságának háttere az, hogy üres lett a szív? Birtoktalanná. Vagy ha még nem tartunk teljesen itt, akkor ott az iskolában kapott tudásanyag felelőssége. Igenis az ismeret, a tartalmas ismeret tudja láthatóvá, megpillanthatóvá tenni a fiatal számára szíve gazdagságát; mely világában, mint hazában gyökerezik. S e viszony a felelősség. Nos, ez az iskolai világkép tétje. Hogy otthonunk iránti felelősséggé álljon össze.

*

A klasszikus és természettudományos műveltséget elismerő koroknak is volt valami fontos, erkölcsi motivációja. Céljuk, mely az embert nemesíteni, önmaga fölé emelni kívánta. Hogy az a motiváció Isten volt, vagy a humanista önismeret és önbecsülés igénye? A kettőt az emberibb világért való (nemegyszer versengő) felelősség kötötte össze.

Nos, ez a világ, ezek a világok oda vannak. Emlékeink vannak róla, vágyaink, és nosztalgiáink. Mint mondtam, mára a „világkép" igénye is a múlté. A huszonötödik órában vagyunk. Lehet-e a „korigénnyel", pontosabban a piac materializmusával szemben „világképpel" újra megtölteni az iskolát? A teljes ember kiművelésének eszményével újrarajzolhatók-e a tudásterületek határai, és megláttathatók-e egymáshoz való viszonyuk? Mikor tanár, szülő, és gyermek a maguk szintjén átérzik, hogy e határokról bizony gondolkodnunk kell? Mert a „látható" világról való rendezett ismeretek és etikai érzékenységünk összefüggenek. Egymás iránti szolidaritásunk a tét.

*

S ezzel a szolidaritással meg is érkeztünk az alapok legmélyebb, legláthatatlanabb rétegéhez. Mert a világkép, s világképért való felelősség, maga az iskola is ezen nyugszik. Szeretetünk legkezdetein; ahol a világot és a másikat visszatükröző emberi szempár fogan. A gyermek és szülők családot, és személyt megteremtő szeretetén. A haza, s minden emberi világ alapsejtje ez. A gyermek alapvető joga, hogy a „szeretet alkimiáján" (Kristeva) megformálódjon, beszélő, s szeretetét kimondó személlyé. Elbeszélt szeretet, és elbeszélt világ: ez szeretetben és szeretetből formáltságunk tétje.

Az iskola ezen az „evilág" és „epiac", és „etörtetés" által nem látott, nem láttatott, és eltagadott világon nyugszik. Ide, az alapokhoz kell visszatérni, s a szülői szeretetről, annak alapfeltételeiről gondolkodnunk. Mely szó szerint, örömhírhez, hazához való viszonyunk. A szülő, az „atya" szeretetén át válik láthatóvá a Haza. „Aki engem látott, az Atyát is látta." (Jn 14,9) Az újjáteremtés felelőssége, jelen állapotainkból.

*

Viva Rock and Roll (Bikini)

Nem tudom, ki volt Kukorica János
Fő a gulyás, és sül a lángos
A tömegnek kenyér és cirkusz kell
Engem az egész nem érdekel
Lehet, hogy túl későn születtem
Engem a rock and roll nevelt fel

Lekopott rólam a dicsőség
Ami szép volt, az elmúlt rég
Toldi dobta a malomkövet,
Kinizsi verte a törököket
Zöldell a méreg nyilam hegyén
Csodaszarvas csak kerülj elém

Eszi a rozsda a motoromat
Veri a sors a magyarokat
Érik a szőlő, érik a meggy
Ki mire gondol az egyre megy
Lehet, hogy túl későn születtem
Engem a rock and roll nevelt fel

Eszi a rozsda a motoromat
Veri a sors a magyarokat
Érik a szőlő, érik a meggy
Ki mire gondol az egyre megy
Lehet, hogy túl későn születtem
Engem a rock and roll nevelt fel

Refrén:

Éljen-éljen a rock and roll!
Kenyéren-vízen, aki hazug volt
Ha nem vár rám a mennyország,
Te szeress legalább!