Szentendrei utca kettős önarcképpel (L'hommage à Vajda Lajos)

2009. január 6., kedd

Szentendrei utca kettős önarcképpel (L'hommage à Vajda Lajos)

Szentendrei utca kettős önarcképpel (L'hommage à Vajda Lajos)

B-év, karácsonyi idő, Vízkereszt utáni szerda (1Jn 4,11-18; Zs 71; Mk 6,45-52)

Lázadás és rend viszonya foglalkoztat. A normatörés és a norma fenntartásának kapcsolata tisztázatlan életünkben. Ettől szenvedünk, és bonyolódik személyes és tágabb, közösségi életünk. Félelmeink nagy része innen ered. A kehely fölé hajolva élem át a paradoxont: a pap, mint gondolkodó ember, ennek az ellentmondásnak a keresztjén függ. Lénye abban a Tóra-Krisztusban gyökerezik, aki nyelvében maga a „Szimbolikus rend", a Törvény és azon alapuló gyakorlatunk radikális kérdésbe tevője – de maga e Rend stabilizálója is. (Csak csöndben kérdezem magamtól, miért épp egy ateista freudi gondolkodó, Julia Kristeva, ajánlja fel e gyönyörű modellt, a lebontó költői nyelv és a szimbolikus rend – megújult jelentésben – ölelkező viszonyát? Zokogni tudnék az egyház és a Felvilágosodás-hagyomány találkozásának, sajnos ma még semmibe foszló, peremén; Istenem, miért ezen a teológiai senki földjén találom ezt a túlszárnyalhatatlan krisztológiai modellt?)

Debussy zongora Etüdjeit hallgatom; s Vajda Lajos korai, szentendrei ceruza és szénrajzait figyelem. Segítségül hívom őket, hogy ki tudjam fejezni a „lebontás" és a „rend" Krisztusban megfigyelt viszonyát. A mai evangélium alapszavai csupa örvénylés. Felszabaduló, lebontó erő és a szelíd gyöngédség dialektikája. Mint Debussy zenéje, a szerkezet lebontása és szinte érzéki feloldása; de mindig ezeket az erőket magába fogadó egyensúlyban, elcsöndesedésben. „Ekkor Jézus azonnal arra kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előre a túlsó partra Bétsaida felé" (Mt 6,45) Jézus kényszerít. Elküld (!) magától! Le-szakít, leválaszt. Nincs mit szépíteni, ki-tép saját közelségéből. A tavon bekövetkező vihar, teljes intenzitásában – szinte párhuzamosan az anyáról való első leszakadásunk traumájával – lök a „beszédbe", a nyelv használata felé; a túlsó partra, az Abba-Atyához. „Amikor meglátta, hogy mennyire küszködnek az evezéssel, mert ellenszelük van, a negyedik éjszakai őrváltás idején a tengeren járva közeledett feléjük, és el akart menni mellettük" (Mk 6,48) Az egyháznak ezt a belső bioritmusát nem akarjuk elfogadni. S narcisztikus módon ragaszkodunk „a látható egyház" általunk stabilizált rendjéhez. Ezért lapul ott arcaink mögött az inkvizítor maszkja; az egyháztörténet és a liturgia hanyatló, passzív korszakai. Ragaszkodunk a Jelenlét – valójában önnön jelenlétünk – élvezetéhez (rutin és státus biztonsága); és nem tanúságot akarunk tenni a Jelenlétről. Nem merünk ráhagyatkozni drámánk egészére, mely a jelentés és megújulás valódi születése. „Amikor meglátták őt, amint a tengeren jár, azt hitték, hogy kísértet, és felkiáltottak. Mindnyájan látták ugyanis, és megrettentek" (Mt 6,49-50) „Megrettenünk." Megrettenünk minden gyökeres változástól – legyen az a papi nőtlenség feloldása és alternatívvá tétele; a Felvilágosodás értékeinek üdvözlése, teológiai paradigmaváltás, világiak aktív szerepvállalása és egyenjogú részvétele a jövő felőli döntésekben, stb. Mert nem értjük, nem akarjuk elfogadni, hogy Jézus normatörésében (a kristevai költői praxis, „avantgarde" nyelv) – s egyedül benne – ott van a Szimbolikus rend megőrzésének mélységes vágya. És képessége. Nem értjük, hogy a Lélek eme „lázadása", mint normatörés, bennünk őrzi és tartja fenn a Törvényt és gyakorlatait. Ez Debussy zenéjének csodája: virtuóz, féktelen gazdagság – mely mindig feltételezi a szerkezetet, a Formát. A megújító „költői nyelv" a legmélyebben tiszteli a Nyelvtant, minden megnyilvánulása annak nyugalmában gyökerezik: „De miután elbúcsúzott tőlük, felment a hegyre imádkozni. Amikor beesteledett, a hajó a tenger közepén volt, ő pedig a parton egyedül." (Mk 6,46-47) Ez a csöndből viharba indulás, majd a szolgálat rendjébe érkezés – a megújult jelentés dialektikája. Ez a Hagyomány. Ebbe az új szépségbe megérkezésben gyönyörködöm Vajda Önarcképében és Szentendrei házaiban. „Ő azonban azonnal megszólította őket, és ezt mondta nekik: 'Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!' Ekkor beszállt hozzájuk a hajóba, és elült a szél, ők pedig szerfölött csodálkoztak magukban." (Mk 6,50-51) Evangéliumi tisztaságú vonalak; Tóra-tisztaságú vonalak. (Csak zárójelbe merem tenni, jaj nekünk, ha nem a „szétszórást" és „gyűjtést" egybefűző Nyelvtan szerelmében, megújító „vonalvezetése" alatt élünk!) A normatörésen (transgressio) keresztül újul meg a Törvény (status quo, társadalmi nyelvtan); egymásba írásukban újul meg a beszédünk. A cél mindig a túlsó part: a gyógyítás és növekedés megalapozása: „Amikor kiszálltak a hajóból, azonnal felismerték őt, és némelyek befutották az egész környéket; kezdték a betegeket ágyakon oda hordani, ahol hallomásuk szerint éppen tartózkodott. Ahova csak bement, falvakba, városokba vagy településekre, letették a tereken a betegeket, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék; és akik csak megérintették, meg is gyógyultak." (Mk 6,54-56)