Egy elfeledett költő emlékére (Vándor Lajos 1913-í945)
B-év, Karácsonyi idő 1. hét Szo/Jan. 3. (1Jn 2, 29-3,6; Jn 1, 29-34)
Az egyház bőséges karácsonyi ajándékot helyez elénk. Karácsony óta a születés misztériuma jelöli meg a liturgia napi olvasmányait. Karácsony nyolcada valójában egyetlen nap, a Születés napja nem nyugszik le. A Megtestesülés gondolatköre olyan intenzív, hogy tényleg megállt az idő. Ünnep szinte ünnepet követ (Születés, Szent István vértanú, János evangélista, Szent Család, Mária Istenanyaságának ünnepei pl.). S tényleg, szinte szédülni kezdünk, elveszítjük az érzékét, vasárnap van? hétköznap? Szükségünk van erre a "hajnali/kegyelmi részegségre", hogy rálássunk, kik is vagyunk. Kitől megjelölten élünk. Annyira "egyek vagyunk önmagunkkal", annyira szűkös világunkban élünk, hogy nincs rálátásunk helyzetünkre. Nincs meg az a távolság, hogy rálássunk a közelünkben élőkre - családtagok és távolabbi személyek -; végeredményben keresztény arcunkra. A születés gondolatkörének izzása, biblikus Tábor-hegyi élményünk. Ránk leheli Isten az átalakulást, amiben megsejtjük - milyen értékes izzásban élhettünk és élünk. "Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk." (1 Jn 3,1) S jó rápillantani az arcunkon ragyogó Istenre, s felismerned: értékes vagy a világban. Társaid - s valamilyen szinten mindenkit betakar Isten fénye - szintén pótolhatatlan értékek. A keresztény közösség tényleg só és mécs, élet, mely emel világán. Egy szebb és teljesebb állapot felé - még akkor is, ha helyben járásainkat ájulásként, s téli kimerültségként is éljük meg. Epifániáig (Urunk megjelenése), s Urunk megkeresztelkedésének ünnepéig - ez emelkedés csak fokozódni fog. Ám muszáj ráébrednünk a köztünk élő, bennünket vezérlő Növekedésre. Mert, ahogy Weöres Sándor híres egysorosa figyelmeztet: "látjuk Istent, mint saját szemünket". Muszáj kipillantanunk Isten országa objektív növekedésére - mely mindenkit hív, mindenki felé izzik; angyalt, állatot, füvet, bogarat, sziklát, jó és rossz embert, ugyanazon gravitációval vonz és befogad. János levelének sora elsősorban a mi szemünkön lévő vakságot pattintja le: "Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt." (1 Jn, 3,1.) Bartók korai műve, az 1904 -es Rapszódia zongorára és zenekarra (Op.1) ezt a "külső világosságot" önti ránk teljes erővel. Létezik egy mindent átölelő, forró dallamtonalitás, amiből - mint életműve is - mindnyájan kibomlunk; mielőtt eggyé válnánk világunk szikla-felületeivel, s behatolnánk repedéseibe. "Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Ezért akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta" (1 Jn 3,2-3) Ez tápláltságunk élménye, amikor "mint a 2 x 2, a kegyelem józansága hull ránk": utad tisztasága.
Körülbelül 15 éves voltam,
amikor megkaptam a betegséget
amit megkap
minden egészséges fiatalember:
szerettem volna megváltani
a szenvedő emberiséget.
Csak Isten tudja igazában,
hogy milyen magas volt
a lázam,
ha beteget vagy
egy öreg koldust láttam.
Aztán jött Hitler, és múltak az évek
a láz állandó hőmérsékletté lett
- és még mindig élek!
S ha mint lábadozó
az utcán járok
még messziről visszaintegetnek
a fiatal álmok
titkos jellel köszönnek a fák
és a virágok.
S amerre megyek
az öreg gázlámpák hálatelt szívvel
néznek föl az égre
és megköszönik
hogy annyi színes inges után
egy ember is elment mellettük
- végre.
(Vándor Lajos, Aztán jött Hitler)
2009-01-02
Get news, entertainment and everything you care about at Live.com. Check it out!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése