2009. január 31., szombat

[homilia] Angol szvit



Georgia O'Keeffe, Törött kagyló

Angol szvit


B-év, 4. évközi hét, V. (Zsid 11,1-2.8-19; Lk 1,69-7; Mk 4,35-41), (MTörv 18,15-20; Zs 94; 1Kor 7,32-35; Mk 1,21-28)


Bach A-dúr angol szvitjét hallgatom. Illik a mai evangéliumi szakaszok, a viharba került apostolok és "lelkeket" gyógyító története mellé. A szvitekben különös vihar feszül. Egyszerre van bennük jelen a kérdezés és a kétely, és a megtalált és élvezett válasz bizonyossága. Bach muzsikájáról mondják, hogy attól páratlan, hogy "világi" és "egyházi" műfajokban ugyanazon a magas színvonalon ír. Sőt, a "profán" és a "szent" nem válik külön - a bizonyosságnak, az élet igenlésének ugyanabba az egyetlen izzásába vezetnek be. Az evangéliumokat kézbe véve ugyanígy az emberi bizonytalanság, töredékesség kulcsolódik egybe a teljesség, a megérkezettség pillanataival. Az evangélium, miként életünk is, egyetlen vihar, "Exodus-vihar" a küzdések, munka, nemegyszer bukás - és gyógyultság, öröm között. Bach zenéje segít megértenünk Isten országa természetét. A beköszöntött "Királyság" sem statikus fogalom. Isten országa egyszerre a mi országunk: emberségünk drámája hordozza. Ezért érzem központi történetének a vihar-jelenetet, amikor az apostolok "Miután tehát elbocsátották a sokaságot, magukkal vitték őt, úgy, ahogy éppen a hajóban volt; de más hajók is voltak a nyomában. Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. Ő pedig a hajó hátsó részében volt, és a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: 'Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?'"(Mk 4,36-38) Isten országának mintegy "nagykövetsége" ez az átkelés. Minden emberi kételyünk s emberi omlásunk ott található az eseményben. Bizalmatlanság, értetlenség, félreértés, kétely - pedig ez az emberi szív az, amely Isten biztatására majd "szigetesedni" kezd, s egyszer majd összeér Isten országával. Belenő abba, az élet, s a másik személy, a másik nép iránti bizalomba. Amire figyelek, az az apostolok és a Jézus közti "vita". "Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: 'Hallgass el, némulj meg!' És elállt a vihar, és nagy csendesség lett. Akkor ezt mondta nekik: 'Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?'"(Mk 4,39-40) Egy másik fordítás talán még kifejezőbb: "Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?" Azért Isten országának "ikonja" a vihar-jelenet, mert Jézus nem a személyében való hitre kérdez rá, hanem jóval többre. Még mindig nincs hitetek az Isten országában? Még mindig nem meritek elfogadni, hogy elérkezett, itt van, itt jelent meg - törések és összeillesztések mentén húzódó életünkben? A jelenet finom visszatükröződése életünknek is. Tényleg konokul küzdünk elfogadni Isten országát. A Föld-közösség, és emberi közösségeink egyedül általunk megvalósítható gyógyítását. A viharjelenetben látjuk: a bárkában lévő tanítványok még nem közösség; a vihar perceiben nem egyesülnek erőik, különösen nem közös reménybe nem. Nem tudnak személyként tekinteni Isten országára; addig nem is születik meg bennük a maradandó egység. Legnagyobb hiányunk; az egymáshoz tartozás. A partot érést követő gyógyítás így különlegesen a tanítványoknak címzett üzenet is. A "lélek kiűzése" az a kétely, az a hiányzó szolidaritás, mely egymásnak, Istennek, művészetnek megnyit bennünket. "Jézus ugyanis ezt mondta neki: "Menj ki, tisztátalan lélek ebből az emberből!"(Mk 5,8)


2009-01-31






Nincsenek megjegyzések: