Szenvedély és íz
B-év, évközi 3. hét, H. (2Tim 1,1-8 vagy Tit 1,1-5 Zs 95 Lk 22,24-30)
Este Gerald O'Collins volt az egyetemi kollégium vendége, Jézus személyéről tart előadást. Rendtársa mondja róla, hogy kiváló tudós, de igen unalmas előadó. Szenvedélyesen beszél, az "unalomból" maximum annyi marad, hogy előadását kinyomtatva kézbe adja, s ő maga is pontosan követi pontjait. "Ez római, gregoriánás szokás. A professzorok jelentős része "felolvassa" előadását, és a hallgatók ezt megkapják. Ennek hátterében az áll, hogy egy-egy túlbuzgó 'hallgató' fel-feljelentgeti az előadót, ha valamit nem ítél ortodoxnak az előadásában; így próbálják eleve elejét venni a vádaknak." Gyanítom, e hír nem pusztán a római egyetemi folklór része. Magam is találkoztam már környezetemben ezzel a fajta "aktivitással"; kicsiben és nagyban. S most nem elsősorban az az érdekes, hogy mi vesz rá híveket arra, hogy levélben informálják püspöküket, hogy papjuk a misén mit prédikált, mennyit olvasott fel a püspök körleveléből stb. A hétköznapi "vallási személyiségzavarok" hátterében ott áll a hétköznapi hübrisz, a gőg. "Ezután versengés is támadt köztük arról, hogy ki a legnagyobb közöttük." (Lk 22,24) A keresztény embert nagyon könnyen megkísérti "nagyranövő értelme". Abban a pillanatban, amikor önmaga számára is észrevétlen, kilép az Igével való kapcsolatból - ítélkező és törvényhozó énje óriásira nagyobbodik. Mint Alice csodaországban, a "gomba rossz oldalából" harapva, vagy zsugorodunk, vagy óriásira növünk: az evangéliumhoz viszonyított aránytalanságban. Lukács sorai azt az élő egyensúlyt mutatják meg, mikor szolgálatban gondolkodunk és cselekszünk. "Erre ő így felelt nekik: 'A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki az asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.'"(lk 22,25-27) Életbevágó korrekció ez, amire Jézus int. Egyszer és mindenkorra el kéne felejteni azt a narcisztikus, "önszerető" spirituális programot, mely az "én" - "Jézus" kapcsolatra épül. Nem helyes, nem növekvő és nem világával dialógusban-szolgálatban lévő egyházképet tükröz az "egót" középpontba állító spiritualitás. Nem szeretem "az életszentségre törekvés" kifejezést - amely mint egy észrevétlen, "narcisztikus cseppkőképződés", egy önnön benső nyelvébe és ökonómiájába bezárkózó magatartás lenyomata. Ezért izgalmas megfigyelni, hogy a világával nem kommunikáló egyház - mindig passzív a Szentíráshoz való viszonyában. Ízét veszti. S fájdalmas nap-mint nap viszontlátni a kiürült gyónási mintát: ahol passzívan elmegyünk a tény mellett, hogy a "hívek" jó része, ebben a narcisztikus mintában gyakorlatilag "önmaga napi feljelentőjévé válik" - mielőtt aztán tényleges feljelentőjévé/megszólójává lenne felebarátjának.
(.) Ezért volt jó megtapasztalni, ahogyan Gerald O'Collins szenvedélyesen figyel és figyelni tanít Jézus élő portréja - akiért naponta újra kell indulnunk; elfelejtve önmagunkat. Az idős ember arcát figyelem, aki a maga módján (szaktudós) 53 könyvet írt, mert kényszerítve érezte magát, hogy újra írja és mélyítse Isten Fiához való viszonyát. "Ez az ember látta Jézus arcát" - szenvedélye győz meg, nem az elmondottak. Mint ahogyan a déli "különleges" ebéd-élményem is, Hampsteadben. A plébánia-vizitáció ebédjén Patrick Anthony, a népszerű "food writer and broadcaster", "szakács-celebrity" egyszerre vendég és az ételt ajándékként elkészítő mesterszakács. Szenvedélyesen szeretni - Jézus Krisztusként - a világ ránk bízott és megosztható részét, és annak íze lesz. Az ő példája, a főzés ezt mondja el. Az egyszerre "asztalnál ülni és szolgálni" lelkisége mi? Nem az "énedbe zárt istenhez" mérni történeted - hanem a többiek rajtad keresztül is megvalósuló növekedéséhez és örömükhöz. Öröméhez.
2009-01-26
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése