Utazás a Középponthoz

Monet-kert, Giverny

Utazás a Középponthoz

A-év, ádvent 4. hét, K. (Én 2,8-14 v. Szof 3,14-18a; Zs 32; Lk 1,39-45)

„Kelj föl, kedvesem, szépségem jöjj már!...Mutasd meg arcodat, hallasd a hangodat, mert kellemes a hangod, és bájos az arcod!" (Én 2,13.14). Ha a Szentírást a táguló galaxisokhoz hasonlítjuk, az Énekek Éneke a „nagy Bumm" középpontja. Kézbe véve is „magjánál" nyílik ki a Biblia. Hasonlóan az emberhez, bal oldalán, a szíve helyén található e középpont. E teremtő kezdet, mint az ikonok fordított perspektívája, a hallgató szívét találja meg: „Megdobogtattad szívemet, húgom, menyasszonyom, megdobogtattad szemed egy pillantásával" (Én 4,9). Olvasd így, most ádventben, az Énekek Énekét. Rájössz, mekkora tanúságtétel ez a Feltámadásról. Az egyetemes megújulás öröme ez: egyetlen személyben koncentrálódva. Tele van élettel, reménységgel, a beteljesedés örömével: „Szerelmesem hangját hallom!" (Én 2,8).

Tudtunkra adja: van a térnek és az időnek egy olyan zónája, melyben legyőzetik a múló idő. Egzisztenciánkba van egy anamnetikus, emlékező bejárat, melyen belépve élettel telik meg minden. Újra bejárható lesz minden út. „Vigyél engem magaddal, fussunk, vezess a szobádba, királyom!" (Én 1,4). S nem véletlen, hogy a szerelem élményének szavaival próbálja kifejezni e teljességét a szerző. A szerelemben felborul minden. Irányaid, megszokásaid, ítéleteid, viszonyaid, attitűdjeid, minden addigi ritmus és megoldás. „Nézd, vége van a télnek, elmúlt az esőzés, elment. Megjelentek a virágok a földön, itt az éneklés ideje, gerlebúgás hangzik földünkön. Érleli első gyümölcsét a fügefa, és a virágzó szőlők illatoznak" (Én 2,12-13).

Nem a külvilág változik meg, hanem az Istenre tekintő ember. A szeretet, a szerelem, az imádás élményében szüntelenül hallunk egy benső hangot. Élményeink elmúlnak, továbbvitetünk; de mégis azt kiáltja valaki: van visszaút, van visszatérés, újra életre kel majd minden. Vedd így kezedbe az Énekek Éneke verseit: a Teremtés kezdőpillanatába térsz vissza. Egyszerre vagy jelen földi élményeid „tér-idejének keresztjén", s ott, ahonnan kozmoszod útra indult. Ádventnek ezt az „ellenszelét" lélegezve, érzed az arcod mögött futó történetek sorát. Tulajdonképpen az ember azért homo erectus, felegyenesedett ember: mert emlékeink kötege tart. Arcod mögött futó szüntelen történeteidtől emberi az emberi arc.

Azt gondoljuk, hogy a szeretet intenzív élménye mindig jelen idő. Az; és mégsem. A szív, amikor szeret, eredendő tisztaságába érkezik vissza. Ezért szeretni mindig az istenismeret zónájába visszatérés is. „Szerelmem enyém, s én az övé vagyok" (Én 2,16). Semmi − amit e kezdet megjelölt − nem múlik el.

2004.