Toronydarab (1986) (balintbeckett)
Kizökkent idő - tele lesz a föld az Úr ismeretével
A-év, ádvent 2. Hét, V. (Iz 11,1-10; Zs 71; Róm 15,4-9; Mt 3,1-12)
Keresztelő Szent János pusztai fellépése - megtérésre hív elemi erővel - alapjaiban rázkódtatja meg az emberi világot. „Térjetek meg, mert egészen közel van már a mennyek országa!" (Mt 3,2). Valóban előkészíti a Megváltó érkezését. Olyat tesz, amire emberi szó önerőből nem képes. Kizökkenti az időt. „A fejsze ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik" (Mt 3,10). Isten Ruahja, történetet újjáteremtő Lelke töri meg az idő linearitását. Visszavonhatatlanul. Az emberi történet és benne történeted, ami eddig egyszólamú, megszokott, észrevétlen volt, most többszólamúvá válik. Kiderül, hogy cselekedeteink nem múlnak el; életünk legapróbb ténye is jelentéssel bírhat; és kapujává válhat Isten látogatásának a világban.
János pusztai fellépését ünnepli az egyház. Ma belépünk Isten Fia „drámai életébe". "Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Ő majd szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket" (Mt 3,11). Ez a drámaiság „az idők teljessége". Ott, ahol Isten Fia megjelenik, a múlt, a jelen és a jövő sorrendje felborul. „Polifóniában", összhangzatban kezdenek el izzani: feszültségükből ragyog elő életünk Istenre mutató jelentése. Ennek a többszólamúságnak a csúcspontja a szentmise Eukarisztiája; a Tórából tovább bomló Ige ünneplése. Az Eukarisztikus ünneplés szubverzív. Azaz felforgat, megújít, és újra-rendez. Isten Szentlelke feje tetejére kell, hogy állítsa az időt, törvényeinket, és emlékeink sorrendjét. Egyedül ebben az új közegben válik élővé az emberi tekintet és történik meg velünk a jelentés kalandja. Ráhangolódnak a valóságra érzékeink. „Örülni fog a puszta és a szomjú föld, vigad a pusztaság, és kivirágzik rajta a nárcisz. Akkor kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. Szökellni fog a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve" (Iz 35,1.5.6)
2000.
Árnyék és fény
A-év, ádvent 2. hét, V. (Iz 11,1-10; Zs 71; Róm 15,4-9; Mt 3,1-12)
Különös egybeesés. Asztalomon ádvent második vasárnapjának evangéliumi szövege és Freud Önéletrajzi tanulmánya. Az 1946-os második kiadás. London, The Hogarth Institute of psycho-analysis. Látszatra két külön világ. Valójában mélységesen egy. Évek óta a két világ határán állok, miként valós világunk is. Tanulom a különös „Partium"-vidék nyelvét. Előttem vannak a kerek tíz éve épp e napokban írt elmélkedések. Egy fiatal pap naplójából. S bennem visszhangzik a tegnapi telefonbeszélgetés Német Alajos „Lojzival". A jezsuita Szív kért meg egy magyar rocktörténeti „triptichon" kibontására. Középpontjául a Bikini zenéjét és szövegeit választottam, ezért róluk szól a nyitó darab. Kérdeztem, hogy a márciusi új lemezüknek van-e már címe. Á, dehogy, Lojzi nevet. De három hét múlva lesz. S beszélgetünk zenéről, dalszövegekről, a kultúra és a közönség változásáról. Már jó ideje a „világ" által megfogalmazott Passió-történeteink érdekelnek. Úgy megszólaltatni az evangéliumot, amivel a „Partium"-határvidék mindkét oldala azonosulni tud. Mert a saját passió-történet (szenvedés- és szenvedélytörténetek) felismerése a kulcs.
Számomra fontosak a tíz éve megfogalmazottak is. Érvényét nem veszíti. De ma már tisztábban látom, mitől „belterjes" ez a nyelv. Az egyház, ha meg kíván szólalni a „liturgikus tereken" kívül, muszáj, hogy de-konstruálja angyali nyelvét. Nem feladása ez a Hagyománynak, korántsem. Régóta töprengek rajta, vajon szószéki kegyelmi nyelvünk stílusát mi minden formálta azzá, ami. Egész bizonyos, hogy a római cölebsz papi kultúra, mint „szexualitás", a maga dinamikájával, döntő szereplő. A szexuális érintkezés hiánya és tiltása hajlamosít a bennünk lévő „árnyék" tagadására. Freud és Jung lázadása ezt a tagadást tette vizsgálat tárgyává. Az egyházi igehirdetés és kultúra közötti nyelvi szakadék fontos területe ez. Mert jelenlegi „angyali", „kegyelmi" nyelvünk tisztasága mintha tagadná tudatalatti történelmünket. Ezért az elvágyódás, a kivágyódás a jelenből. Nagyon sokszor e „túlvilági" beszédeknek sajátos „erotikus" töltete van. Ez az érosz azonban tagadásra épül, ezért elforduló a jelentől. Ki-tolja, elodázza, „elspiritualizálja" Isten országát. S a furcsa az, hogy ezt a református prédikációkban is tetten érni. Mégha ott arányaiban másként is jelentkezik mindez. Izgalmas gondolat felvetni, hogy a „cölebsz minta", mint Igéhez való viszony, a protestantizmusba is befényképeződött. Az Isten náluk is „szuper-transzcendens". Magasból hívja meg a bűnös embert. „Természet-feletti". A modernitással megingott személy - Isten „távolságot", ösztönösen, mintha mind a protestantizmus, mind a katolicizmus hasonló logikával próbálta volna helyreállítani. A végeredmény: az emberi természet feletti Isten képe. S azóta is küzdünk e „szuper-transzvendencia" problémájával.
De visszatérve. Úgy tűnik, az evangéliumról hatékonyabb stratégia a bennünk lévő „árnyék" nyelvén beszélni. Jung mondja, hogy tévesen gondoljuk a tudatalatti árnyék-énünket az „angyali", a tiszta, a racionális, a grammra morális és moralizáló szuperegó ellentétének. Jung szerint „árnyékénünk", amit tagadunk, eltitkolunk, és nem vallunk be, kilencven százalékban arany. El kell fogadni, tudatosítani, hogy ott van. Éppúgy része önismeretünknek, mint emberségünknek.
Úgy tűnik, világunk könnyebben azonosul − mert érti − saját „árnyéktörténeteivel". Az evangélium Krisztusa ebben a valós történetünkben áll. Döbbenetes frissesség és történeti figyelem jellemzi nyelvét. Olyan történetet mond, ami egyszerre építkezik „árnyékvilágunkból" és az Atya hús-vér-Lélek „Isten országából." Keresztelő, az Úr előfutára mondja: „Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket." (Mt 3,11) Lélekkel és materiaitásunkat, hús-vér történetünket magába integráló tűzzel. A tűz képe a közelség kifejezője. Amikor Lélek és anyag, azaz személyes történelmünk között nincs távolság. A „fejsze pedig ott van már a fák gyökerén"(Mt 3,10) Valóban ott van. Ám ma mégsem a „tagadások", a nem-angyali én-rész kivágásaként olvasom. A jövő megújuló kereszténysége el kell, hogy induljon nyelvi ön-felülvizsgálatában. Papi-cölebsz teológiai – hatalmi modelljét is felül kell vizsgálnia. Mert anélkül nem fog menni. Mint ahogyan a hús-vér fériak és nők otthonukban kell megtanulni imádkozni és Olvasni. A ma még nem létező „laikus" spiritualitásnak kell felnőnie és megerősödni. A pontig, míg a katolicizmusnak még a szótárából is eltűnik a „laikus" vagy „világi hívő".
„Kezében szórólapát van, és megtisztítja szérűjét: gabonáját csűrbe rakja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel." (Mt 3,12) Nagyon mély nyelvi viharba hív meg bennünket az Isten. Mert a nyelv világnézet. Hitvallás. A tét, hogy a Betű, a Könyv újra beszélni kezdjen otthonainkban. Felszabadítani az Írásokat abból a szerepből, amivé domesztikáltuk. Felszámolandó „az angyali rendszerek – és azok tagadói" dualizmusát. Mert ez épp az a mentalitás, amiben a jelenlegi hatalom él. S furcsa, hogy egyetlen egyházi hang se volna közéletünkben, ami figyelmeztetné polgári Rendszerünket: elfojtásokra és kirekesztésekre épül ez a fajta konszolidáció? (S csak zárójel itt a végén: nemde „angyali nyelvünk" egyszerre kiszolgáltatott és kiszolgálója a történelem újra és újra magát árjának és tisztának kijelentő „angyali rendszereinek"?)
2010-12-04
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése