Havas utca (foto: balintbeckett)
Hóesés (amikor bezárnak a repterek)
Vad hóesés Londonban. Bezárnak a repterek. A máskülönben kavargóan szürke londoni hétköznapokat befedi egy mindent átfogó fehérség. A tudósítások járhatatlanná vált utakról számolnak be. Megtorpan minden. A gyerekek az úton, mintegy tündértől igézve járnak. Hógolyót gyúrnak, szemmel láthatóan révületben lépnek ki a világból. Nem egyszerűen az utcán vannak. Több ennél: egy új médiumban.
Ezekben a napokban, órákban Hans Urs von Balthasar teológiai esztétikáját és Theo-Drámáját olvasom. Vaskos kötetek, hetedik illetve ötödik rész. "Az új szövetség" és "az utolsó felvonás" könyveket. E klasszikus munkák szintén egyfajta hóesés. Hittel megírt szövegek. Mind mélyebben bevezetnek egy olyan benső tájba, ahol Isten még valóság. Ahol a gondolkodás a hitben valóság-tapasztalat; legátfogóbb benső tájunkról, az Istenről. Balthasar világa tenger. Mélyen beúszni e tengerbe. Ezzel a hasonlattal persze vigyázni kell. Eszembe jut, normandiai torokszorító élményem. Beúsztam a tükörnyugodt tengerbe; s elragadott, magával vitt az áramlás. Nagyon nehéz volt, ahogy végül mégis közeledni látszott a part. Újra. Valami ilyesmi lehet elmélyedni a hitben. Elmélyedni szerelemben, házasságban; a gyermeknevelés felelősségében. Egyszer csak ráeszmélünk: valóságukra.
Ma délután barátom önéletrajzát olvasom. Az első tíz évet. Megrendülten hajlok részletei fölé. Van, ami egyetemesen összeköt bennünket. Az otthon, nevek, családi jövés-menések. S a történelem külső, nagyobb ívei.
Balthasar fölé hajlok. Az London School of Economics könytáránál nincs nyugalmasabb pontja ilyenkor a városnak. Törékeny üvegépület. Öt emelet, körben óriás csigalépcső. Szinte pánikszorongásom van. Lépni alig tudok, egyszerűen megbénít a magasság. S most, ádventi estéken, mikor csaknem telesen üres a könyvtár: érezni azt az egyetemes törékenységet, ami összeköt. Minden intézményt; minden embert. Az európai üzleti képzés szíve. Mégis, vékony, törékeny csigaház.
S itt olvasom Balthasar gyönyörű gondolatait Isten önkiüresítéséről. Mely áthatja a Teremtés és a megváltás művét. Minden Isten e kenózisán, önátadásán nyugszik. Első kiüresedése a Teremtés maga. Melyben megosztja szabadságát az emberrel. Ugyanez az önátadás ismétlődik meg a Megtestesülésben, Karácsony eseményében. A testté lett Fiú kifejezi Atyja iránti szeretetét. Magára veszi a teremtményi engedelmességet. Engedelmes istenemberré válik a karácsonyi születésben. S ez a kenózis folytatódik, teljesedik be a Kereszten. (Jel 13,13)
Irdatlan jövés-menés, amiben élünk. Facebookon töltött idők. Balthasar hosszú, folyamnyi munkái. Más dimenzió. Valóban élünk-e? Kilépve a biológiai, emberléptékű időből? Kezdem azt hinni, hogy a "középkor" embere, a hit világában, valóságosabb világot élt. Illúzióival együtt; mert a személyesség, az emberi közelség sohasem illúzió.
Zavar ebben a világban a dolgok átmenetisége. Ma ebéd egy emelettel fölöttem, Dominique és Marie-Christine-nél. Nyolc teríték. Abrosz. Francia elegancia és ízlés a nyugdíjas házaspár otthonában. S végre igazi könyvespolc. André Malraux Supernaturel-je, nagy albumok között. Könyvek között nem érzem ezt a mindent magával söprő változást. Megállni. Sok mindenre megtanít a Könyv. Türelemre, lapok-gondolatok arcába nézni. A Könyv talán a szerelemre is tanít. Gyönyörködni a világban. A figyelemre mindenképp. Benső tekintetváltásokra.
Így ragadt itt fejemben Balthasar egy sora. Jézus a kereszten azt mondja: "szomjazom!" A jánosi hagyományban kenózisa-önkiüresítése csúcspontja a Kereszt. Szép akkor is e szimbolika, ha hátborzongatóan figyelmen kívül hagyja a szenvedés realizmusát. "Szomjazom!" Jézus a szeretetben mindenét elosztotta, átadta, odaadta. Ezért mondhatja: "szomjazom". Szomjazom a szeretetet.
2010.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése