Bensők és kinyílások
Poole-felé. Távolsági busz. Ahányszor vidékre megyek, mostanában mindig esik. Rég utaztam már a Victoria Coach stationról. A busz szociálisabb világ. A tíz év előtthöz képest változás: a várótermet még inkább belengi az idegenség, az átmenetiség hangulata. Nem csodálkoznivaló, hiszen a dolgok természete: senki sem ismeri egymást. Ami már rég nem "természetes", hogy senkiben nincs erre igény. Mégis, mint egy repülőgép fedélzetén, az egymáshoz rendeltség érzése megmarad. Időleges egymásra rendeltség.
Mindenki egyedül ül le. Kikeresi a páros üléseken a neki legmegfelelőbbet: ahol maga lehet. Senki sem vágyik beszélgetésre. Amire felfigyelek, egy indiai család érkezik. Fiatal anya és párja. Pöttöm, alig néhány hónapos fiú-csecsemő. Szerintem még ennél is fiatalabb, de alig látszik a csöppségből valami. Egy kicsit sír fel. Amikor enni kér. Homlokán sötét kasztjel korong. Az apa meleg vizet önt a műanyag cumisüvegbe. Kézzel puhítja fel a port a tápszeresdobozban. "For hungrier babies". A dobozról nem maradhat el a reklámfelirat. A bébi csendesen eszik. Talán fel sem ébredve.
Eső. Poole a talán a legjellegtlenebb helyek egyike. Különösen esőben. Az öböl felől a sós tengerillat mégis felvidít. A szabadság és tágasság érzését hozza be a város zöld-területére. A Parkstone Road és a Lonfield Road riasztóan forgalmas. Kívülállóként melankólia. Ám ez csak az érkező idegen melankóliája. Tegnap délelőtt a BBC dokumentumjátékát hallgattam Joyce Dublinjáról. Hogyan él az Ulysses a mai városlakók emlékeiben. Benyomásom az, hogy Joyce a modern kori fogságélmény első megfogalmazója. Kitágítja Dublin tereit. Monumentális munkájában talán nem is az, amit ír az érdekes. Hanem amit és ahogyan lát és érzékel. A tenger felől érkező friss szél. A tárgyak, mindennapi mozdulatok - az élet - zöreje.
*
St. Peter's Parkstone. Keresztelő-re készülő családok. A kisebb bazilika kő-hallgatása élettel telik meg. Mind gyakrabban rajtakapom magam egyfajta "önbiztatáson". Mégsem haldoklanak e templombelsők. Templomainkat az élet gyűrűkörei veszik körül. S az emberek szabadságvágya összeköthető: bensők a Bensővel. Azt viszont továbbra is fenntartom, mint hiányérzetet, hogy sokkal intenzívebben kéne az igehirdetésnek látnia az emberi bensőt. Azt a bensőt, mely a világban él. Méltóságát kiemelni: pozitívan látni. Ezt látom e három család közös keresztelő próbáján. Csupa élet. Feltűnik a fiatal lelkipásztornő alapossága. A vasárnapi eukarisztia előtt, az egyébként nem templomba járó családokkal, teljes és részletes keresztelő próbát tartanak. Legalább akkora energia-befektetés a lelkipásztor részéről, mint maga a holnapi szertartás. A szimbólumok, szertartási részletek alapos megismerésre kerülnek. S ami meglep - a anyukák, apukák, keresztszülők élvezik. (Épp kimosolyognak rám a keresztelő kúthoz vonulás közben.) Az emberek érzik, hogy komolyan veszik őket és megtisztelik ezzel az alapos figyelemmel. S ez a figyelem most kiemel. Ténylegesen beemel a templom-Belsőbe. A lelkipásztor elmondja, hogy két nem-templomba járó család "Bensőbe-járó" lett a gyermek keresztelkedése után. Elgondolkodtató: a figyelemmel közvetített Hagyomány, vonz. S a templom-bensőről kiderül, hogy nem is olyan távoli bolygó.
Természetesen, a közvetlenség légköre alapvető. S ez az a világ és egyház egyfajta új dialektikája. Emberivé és emberközelivé lenni - a lelkipásztorok részéről. Valóban érdeklődni a Bensőt felkeresők élete iránt: s ezt kifejezni a felkészülésben töltött minőségi idővel. S a másik oldalon, az erőfeszítés tanulása a Benső iránt, szintén fontos. Együtt rávezetni (templom)Benső és külső magunkat, hogy szó szerinti benső identitásunk megőrzése, áldozat. S csakis közösen meghozható áldozat. A poszt-keresztény világban mélyen ott él a felismerés: hogy e liturgikus Benső terek elvesztésével végtelenül elszegényedne a világ. S épp úgy mint a nevelt gyermekek élete - e Bensők épp úgy védendőek és figyelmet érdemelnek.
*
Ebből a hétköznapi találkozásból - és egymás iránti, a Benső iránti - elköteleződésből születhet meg az, amit a (templom)Benső adni tud. Láthatóvá tenni azt a gondolati gazdagságot, melyet csak egy figyelő kereszténység képes adni. Újra megszólíthat bennünket amit régen "teológiának" neveztünk. Az Írásról mint életről való gondolkodás, majd, újra, csodálattal tölt el. Hogy az emberré mint keresésünkké lett Logosz micsoda mélységekbe képes bennünket vezetni. Mert a titok épp az, hogy az emberi psziché belső tere és a "teológiai elmélyedés" mint életünkben való elmélyedés tere - egyszerre tágasak; vagy egyszerre fogyatkoznak.
2011-06-18
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése