A-év, húsvét 6, hét, P. (ApCsel 18,9-18; Zs 46; Jn 16,20-23a)
Meglep, mennyire próbára tétetik a „saját identitás", amikor más hagyománnyal találkozunk. Érdeklődéssel figyelem, ismerkedek az anglikán egyház szokásaival. Más, önálló hagyomány. Mondják, gondban van. Érthető. Európa egyik leg-szekulárisabb közegében él. Róma felállította az új „ortináriátust" azoknak az anglikánoknak, akik a római katolicizmushoz kívántak csatlakozni. Nem tömegesen, de három püspökük, több papjuk, és néhány száz hívő „átjött". Főleg a „High Church"-ből, eleve katolikusabb, konzervatívabb ízléssel. Okuk: az anglikanizmuson belüli tanításbeli „leberalizálódás". Nők pappá szentelése. A homoszexuális kapcsolatokhoz való pozitív hozzáállás. S évek óta napirenden van a nők püspökké szentelése. Ezek római „ortodox" nézőpontból valóban elfogadhatatlan határátlépések. Ám a kérdés: elfogadhatatlanok, vagy felfoghatatlanok?
Jó tíz éve, még a gondolatától is iszonyodtam, hogy „lelkésznők lehetnek". Kinti tapasztalataim, sok tekintetben az „elfogadhatatlanból" a felfoghatóig vezettek. Sok minden elgondolkodtatót találok az anglikán gyakorlaton belül. Az első, amit kiemelnék, és ezt lépten-nyomon anglikán lelkipásztorok és hívő barátaim erősítik meg: a püspök és pap kapcsolata. Korántsem olyan „rideg", vagy mechanikus, mint a katolikus gyakorlatban. Náluk egyszerűen nem létezik, hogy a püspök elhelyezi a lelkipásztort. A kölcsönös mérlegelés és egyeztetés döntő. Mondják, jóval demokratikusabb, és partneribb az elöljáró – lelkész viszony. Nyilván, ez abból is adódik, hogy az anglikán egyházmodell jóval decentralizáltabb. S ezzel arányos a helyi közösségek önállósága. Itt valóban van karakteresen önálló laikus lelkiség. S ez azt is jelenti, hogy helyi szinten, a pap – hívő viszonyt ugyanez a fenti, mellé-rendelő, munkatársi viszonyt jelenti. Több a horizontális kommunikáció.
Másik szembeszökő különbség a papság szerveződése. Vannak úgynevezett „stipend", azaz az egyház által fizetett papok. S mellettük vannak „non-stipend", önkéntes alapon papi szolgálatot vállalók. S ami még érdekesebbé teszi a képet, s ezen egész meglepődtem, hogy a vannak ún. egyházközséghez kötött „szentelélések". Az illető felszentelt pap, „miniszter", de szolgálata csakis helyi jellegű. Más templomban nem láthat el szolgálatot. A képzés is nyilván más rendszert takar. Az átlag papi képzés két év, vagy három év. Kezdettől szentelésig. Utána három év kurátusi időt töltenek − a leendő stipendiárius papok − egy plébánián. Utána bárhol az anglikán kommunión belül, joguk van állás-pályázatra. Az egyházközségek, az egyházmegyén keresztül, pályáztatják a lelkipásztori állásokat. S zömmel, ezek nyugdíjig betölthető állások. Eleve családos papok számára. Ez a rendszer, római szemmel, szokatlan. Tanulni kell, és nemegyszer, előítéleteket leküzdeni.
A legérdekesebb tapasztalat a női papokkal való találkozás. Amikor jön a meglepetés, hogy milyen kiváló munkát végeznek. S milyen mélyen azonosulnak a papi szereppel. Ez nyilván, Róma számára vörös-posztó. Az én tapasztalataim pozitívak. Szokatlan, tehát, szokni kell. De a hagyományos előítéletnek római hagyományunkon belül, az életbeli találkozásokban nem sok hasznát veszem. Semmi dekadenst nem látok benne, sőt, azt hiszem, félni sem kell ettől a másságtól. Inkább elgondolkodni rajta. Hátha felfogható. S hátha, egyszer, hosszú évtizedek után, majd, majd − egy egészen más korban ébredünk. Amikor a katolicizmus maga is úgy tekint vissza jelen bezárkózásaira, mint felfoghatatlanra.
Rippon College-ot kíváncsiságból kerestem fel. Cuddesdon-Oxford. Hogy néz ki egy anglikán szeminárium? Nos, meglepett, hogy állandó a gyerekhang. Könyvtárba, kápolnába beszűrődik a családi élet. Az ott tanuló szentelendők gyermekei. Egy egész más világ a mi szemináriumaink hermeneutikusan lezárt szent csendjével összehasonlítva. S talán, a papjaikkal való emberségesebb bánásmód mögött ott van a másik mint „közösségben" élő személy látni tudása. A pap nem áthelyezhető adat: hanem szó szerint a társadalom jelenét hordózó ember is. S mint ilyen, az egyház számára fontos teológiai „forrás". Ha a huszonegyedik század katolikus teológiai kultúrájának valamire égető szüksége van, akkor az a „világiak" tapasztalata a világról. Úgy érzem, a kultúrának ez a laikus, közvetlen tapasztalata az, aminek be kéne szivárognia a „római cölebsz teológiába". Mert nincs más kiút hosszú távon a klérus társadalmi elszigetelődéséből. S ez a megnyílni tudás egyben meghívni tudás is lesz. Mert jelenleg, az apologetikusként megtapasztalt egyház − a csak Mindszenty-díjakban gondolkodni tudás − nagyon sok „szekuláris gondolkodót" taszít. Potenciális szövetségest az együtt gondolkodásról a közös passiótörténetről, amiben élünk. S mi lesz azzal az egyházzal, amely nem tudja meghallgatni a Kereszt kortárs beszélgetőtársait?
Mert tőlünk függetlenül, fejlődhet a kor. Spiritualitásunk mélyrétege: ahol valódi szükségeinkkel kommunikálunk. A papi nőtlenség kötelező volta, s alternatívvá tételének hiánya, egyszer, majd, egész bizonnyal egyházjogi múlt lesz. S majd, lesz egy laikus, papi, és püspöki generáció, amely majd ki tud lépni saját korlátaiból. „Rendszersérüléseiből"? Komplex izolációt is mondhatnánk. Mert úgy tűnik, nagyon sok ponton, szembenézésünket a korral „rendszerfélelmek" vezérlik. Hárítások és tagadások: s azért nem merünk saját helyzetünkről őszintén beszélni, mert félünk, hogy „mit szól Róma". Persze, „Róma" valóban szól. Egy ausztrál püspököt mindenféle „konzultáció nélkül" azonnal felfüggesztett. Miért? Néhány éve egyházmegyéjében körlevélben fordult a hívekhez, véleményüket kérve. Hogy mondjanak véleményt, szerintük a papi nősülés illetve a nők pappá szentelése hozzájárulna-e a nyomasztó paphiányhoz − az egyházmegye életében.
Ami személy szerint, a rendszer részeként meglep, a téma tabu volta. Nemhogy „konzultáció" nincs e területeken, de szabad kérdezés sem. Nyilván, azért látni kell azt is, hogy ami a katolikus kerettörténetből hiányzik, az nem önmagában a papság kérdése. Hanem a jóval tágabb értelemben a számotvetés: milyen korban, milyen stratégiák mentén beszélünk Krisztusról? Milyen Európában, milyen Magyarországon? Rendszer-konzervatívak vagyunk-e, vagy érték-konzervatívok? Azaz: megőrzők és átadók. Az általam megtapasztalt katolicizmust rendszer-konzervatívnak nevezném. Fél, tart a megnyílástól. Azért is, mert nagyon meggyengült. Nem tanítása hitelében, ortodoxiája kiválóságában, hanem világhoz való „testközelségében". Szellemi elitje − mér rég nem képes a kor szintjén ellátni az „elit funkciót". Félő, hogy a társadalom és a kultúra másságaitól elzárkózó „római papság" egyfajta tűzfal-szerepbe merevül. Védekezésében, identitásvédésében „kiszűri" a laikus lelkiség erősödését. S ahelyett, hogy maga is részévé válna egyfajta szellemi laicitásnak − az ortodoxia megújításának −, még inkább a perifériára szorítja megát. Saját „laikus" egyházának peremvidékeire, és valóban agresszíven szekularizálódó kultúrája peremeire. A veszély, legalábbis ez. Annak ellenére, hogy a kinyílás helyzetei, szinte kategorikus imperatívuszként, adottak.
2011-06-03
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése