Sir Frederic Leighton, Forró július

(NEM CSAK) ANGLIKANIZMUS A HATÁRON: EGY KIÁLLÍTÁS KÉPEI

A Szépség kultusza, az Esztétikus Mozgalom 1860-1900 című kiállítás július 17-ig látható a londoni Victoria and Albert Múzeumban. Ritka, hogy egy tárlat ennyire elgondolkodtasson korunkról. S még kivételesebb, hogy szinte modellezi egyházaink viszonyát korunkhoz. Minden lehetséges stratégiát megszólaltat. A nosztalgikus múltba tekintéstől a bátor kinyílásig, amikor „formatervezzük" a jövőt.

Az anyag gerincét az angol Preraffaeliták köréhez köthetjük. Dante Gabriel Rossetti, John Ruskin, William Morris és követőik, a tizenkilencedik század derekán töprengtek el hagyomány és jelen viszonyáról. A képzőművészet nyelvén. Brune-Jones, Frederic Leighton, és James Whistler munkáira érdemes „rákeresni". Vagy épp Alfred Gilbert nyilazó Ámor-ára, akit a londoni Piccadilly Circus-ről ismerhetünk. A nagy Sony reklámképernyő előtt áll s a magasból figyeli racionális világunkat.

Az Esztétikus Mozgalom tagjai az ipari forradalom dübörgése kellős közepén lázadtak fel a világ „elvarázstalanodása" ellen. A szépség nevében. Gyönyörű tárgyakat, lélegzetelállítóan szép felületeket hoztak létre. Igényes könyvborítók, esztétikus betűformák, a középkori történetek felelevenítése, a kínai és japán szépségideál nyugati megfogalmazása, ruha-, bútor, mindennapi használati tárgyak. Kellemes tapintású anyagok és élő színek. A míves kézimunka csöndes lázadása. A szépség arisztokratái, s valóban, egy művészi és polgári elit szólalnak meg. Két világ határán. A tegnapi érintetlen táj és családi viszonyok és a holnap világa küszöbén. Életről, halálról, megújulásról töprengenek.

Munkáik mintegy korai elővételezései a posztmodern életérzésnek. A hagyományból kiszakadt, egyedül megmaradt nyelve batyujával vándorló emigránst láttatják. Kapcsolatuk a koruk „viktoriánus", moralizáló kereszténységével, hasonlít a liturgiából kiszakadt mai fiatalok helyzetéhez. Ők a középkori történeteket próbálják újra- feleleveníteni. Ma a Lady-Gaga generáció próbál megkapaszkodni az „én" parányi történetiben. Mert Hannah Arendt óta tudjuk, csakis történetekben létezhetünk.

Lord Leighton Lángoló július című képén alvó nő. De említhetném a Hesperidák kertje festményét is. A nőalakok különös melankóliát árasztanak. Álomba menekülnek az őket körülölelő modernitásból. Az „esztétikus mozgalom" egyszerre volt tiltakozás a modernitás világa ellen, és egyszerre része annak. Ne feledjük el, a táj, a külső környezet és az emberi munkaerő kizsákmányolása már ott vágtat az első- és második világháború kudarca felé, melyben az „instrumentális ész" kifullad. A festményeken megszólaló keresztény szimbolizmus azonban azt is feltárja, hogy ez az európai kudarc majd a kereszténység kudarca is lesz. Sigmund Freud, úgynevezett „civilizációs szövegei" fogják ezt feltárni jó ötven évvel később. Az Egy Illúzió jövője (1927) Rossz közérzet a kultúrában (1930), Mózes és az egyistenhit (1937) − ateizmusuk miatt szokás ezeket kárhoztatni. Azonban e „civilizációs írások" épp a kereszténység történelmi elalvását vetették fel. Hogyan volt képes, Európa, narcisztikus módon, behódolni a Führer „ödipális" apa-tekintélyének? Az erő, a magabiztosság, a fegyverek erejének? Mely „fals európa", már évtizedekkel előbb, a gépértelmű modernitás előtti önkéntes meghajlásban elkezdődött. Így teszik fel az Esztétikus Mozgalom képviselői, egy generációval korábban a kérdést. Milyen áron lett miénk a modernitás? Új énünk, nemde, egy eltorzult, elszegényedett változata valódi önmagunknak?

A kiállítás képei határátlépő. Ebből a szinte narcisztikus szépség-kultuszból lép majd ki, mint passzív megoldásból, a huszadik századi avantgárd tiltakozása. Kreatív gondolatok, a jövő aktív alakításának vágya ebből a „delíriumba ragadt várakozásból" születik majd. S itt válik a kiállítás kulturális, mondhatni, az „egyházi útkeresés" metaforájává. Lehetőségeinkről, az eligazodás stratégiáiról szól.

A feminista művészettörténész Griselda Pollock mutat rá, hogy a mozgalom nőalakjai nem valóságos nők. Valójában mesterséges férfi-konstrukciók. Tükrök, melyekben a férfi definiálja önmagát. Ezért e nők nézhetők, kívánatosak, de mesterkélt fantáziaképek. A ruhaanyagok, a háttér bravúros kidolgozása mentén is, e portrék, melankolikusok. Valami kimondatlan gyászt, elvágyódást fejeznek ki. A festményeken csaknem mindig lezárt szobabelsőt látunk. A táj, a kinyílás nem jelenik meg. Valami bevallatlan, állandó félelem ez a kinttől: ami a falakon kívül történik. Odakint tombol a modern apokalipszis − s a szépség halálfélelmet elűző kultuszába kapaszkodunk. Az Esztétikusok mozgalma állandó vitában állt világukkal. Elutasítják a szépséget legyűrő kort arisztokratikus szalonjaikból. Ám ez a világ, ott a falakon kívül, a Marx által leírt világ is. Az ipari elidegenedés valósága: égbekiáltó nyomor és társadalmi elidegenedés kora. Majd, a század végén, XIII. Leó Rerum Novaruma, az egyház első szociális enciklikája tesz pontot e szabadságvesztés végére. Amikor, már késő lesz, mert az egyház az ipari munkásságot − a ʻmunkásosztályt' − elveszítette.

S most, az egyház posztmodernhez és szekuláris humanizmushoz való viszonyában nemde, valami hasonló történik? Nem vesszük észre azt a finom, melankolikus csapdát, melybe besétálunk. Közösen, teológia, s végül egyházi köztudat. Mert miközben „homoszexualitásról", az egyneműek házasságáról, „ártalmas liberalizmusról" folytat harcos vitát egyházunk − nem veszi észre, hogy mindvégig e vita csapdájában marad. S mint Dante Gabriel Rossetti nőalakjai, így vetítjük a világra, s majd vissza önmagunkra − félelmeinket, hatalmi vágyainkat, nosztalgiáinkat. Versengő, görcsös történetmondássá leszünk, újra, ecclesia militans-sá, az evilág erőivel „harcoló egyházzá". E vitákban elvárjuk az evilágtól, hogy az a mi heteroszexuális és keresztény narratívánkat kövesse. (S elvileg, igazunk is lenne egy olyan világban, ahol a homoszexualitás pusztán döntés kérdése. Ám nem az.) S vetítjük azt az istenképet, egy megriadt kultúra résre összehúzott, hunyorgó szemeibe, amibe magunk is csupán görcsösen kapaszkodunk.

Természetesen, hinnünk kell, hogy az önveszélyessé vált szekularizáció, a kultúra nihilista trendje megfordítható. Ám kizárt, hogy ez az egységes keresztény kultúra iránti nosztalgia − máig uralkodó − nyelvéből bekövetkezhetne. A kereszténységnek nem a mai Marxokkal, Freudokkal, Feuerbachok-kal kell birkóznia. Régi, elmérgesedett apologetikus vitákat újra-játszva. Ahogy George Pattison fogalmaz, el kell fogadnunk, hogy a modern világ nem lakik többé abban a szimbólumvilágban, mely Istent személyes, individuális lénynek láttatta, az univerzum szuverén, legfőbb uraként. Ha Isten újra élővé válik a modern tudat számára, az nem a régi, racionalista teizmus keretében történik majd. S ez a megújuló istenkép még kevésbé alapulhat az egyházi és társadalmi „hatalomra" hivatkozva. Ma, talán még a profetikus Bonhoeffer programján is tovább kell látnunk. 1945-ös vértanúsága előtt fogalmazta meg, hogy a szekularizáció elválaszthatatlan kerete lesz az „eljövendő világnak". Az egyháznak nem „vallásosnak" kell lennie, a régi népi vallásosság keretét propagálandó. Sokkal inkább, elő kell készülnie tagjaiban, hogy olyan életet éljen, mely egy „Isten nélküli világban" is megszólít. S azt hiszem, Bonhoeffer modellje kilépés az „esztétikus" visszatekintések világából. Ő azt szerette volna, ha az eljövendő kor keresztényei elismerik a modern élet értelmes voltát. A tényt, hogy kultúránk keretei végleg megváltoztak. S valami magában az emberi bensőben is. A kihívás így nem a világtól való elfordulás, hanem ellenkezőleg: a radikális tanítványság gyakorlata. A jézusi életmód a bátor előrenézés: a másikért való ember élete. A másik másságáért való élet is?

S talán nem véletlen, hogy George Pattisonnal egy, az Anglikán egyházhoz tartozó szerző gondolatait idéztem. Könyve, a Thinking About God in an Age of Technology azt a kérdést feszegeti, hogyan gondolkodhatunk Istenről a technológia korszakában. Annak az Anglikán kommúniónak a teológusaként, mely anglikanizmushoz − közvetve, közvetetten − az Esztétikai Mozgalom képviselői is tartoztak. Világuk közös, a tapasztalatok mások. Mert Rossetti, Morris és Ruskin ugyanannak a születő globális korszaknak korai megfigyelői. Ők még a „kívülállás" logikájával érveltek. Mert megtehették. S ez azért tanulságos, mert a régi teológia és hitről való beszéd világa bennünk, még ezt a külső nézőpontot követi. Azaz: mintha a technika, a szekularizáció maga is csak egy „izmus" lenne. Egy a gondolati rendszerek közül, amin majd „érvelve", előbb-utóbb felülkerekedünk (sic!). Mint Feurbachon, Nietzschén, Marxon, vagy Freudon (sic!). Így nézem, hosszasan, Leighton alvó nőalakját. Felébredni az esztétikai delíriumból. Kilépni a „Grosvendor Gallery" artisztikus elitjének egykori kiállító-szalonjából. Megnyitni, épp a II. Vatikáni Zsinat mozdulatával a zsalugátereket, a „friss levegőt" beengedendő.

Ehhez persze, őszintén szembe kéne nézni a dualizmusokkal, amik kitömik a fejünket. Isten/Világ, Örökkévalóság/Idő, Abszolút Lét/Kifejlődés, Beszéd/Írás, Komolyság/Játék. A nyugati teológia, éppúgy, mint a filozófia következetesen csak a kép egyik felét privilegizálta. Úgymint: az Istent, Örökkévalóságot, Létet, Szót, a Komolyt. S mindezt azon az áron, hogy a másik felet mindig kizárta. Úgymint: Világot, Mulandó Időt, Keletkezést, Írást, és Játékot. S talán éppen, mert állandóan e polaritásokban élünk, nem vesszük észre, hogy a „technológia szekuláris korszaka" (sic!) nem külső ténye az életünknek. Hanem benne élünk, és rajta keresztül fejezzük ki magunkat. Bizonyos értelemben identitásunk kifejezésének közege a ma. Tévedés azt hinnünk, mondja Pattison, hogy egyfajta bukás előtti „liturgikus világot" teremthetünk. Feltételezni, hogy ez független lehet a modern élet kétértelműségeitől, egyszerűen naiv tévedés. Hozzáteszem: veszélyes illúzió. A gond épp az, hogy maga a „teológia" − s bevásárlószatyros változata az igehirdetés − is mintha kiszakadt volna természetes környezetéből. Úgy tekintünk hitünkre, mint ami „örök", kontextusok nélküli. S ebből a mentalitásból, persze, technikai világunkra is úgy tekintünk, mint ami rajtunk kívül áll. A feladat mára így ez: hogy hogyan beszélhetünk és gondolkodhatunk hitünkről egy, a technika által döntően meghatározott korban? Nem „legyőznünk" kell a technikát, a média világát, vagy épp az „elvilágiasodást". Hanem őszintén beszélni e közegben élő önmagunkkal. Hogyan gondolkodhatunk Istenről ezekben a helyzetekben? S ha kiderül, hogy Istenről gondolkodni ajándék, vagy, hogy ez a képesség nagyon megkopott bennünk, akkor hogyan kezdhetjük újra? A gondolkodást és az imát. Korunkba ágyazottan.

A kortárs Anglikán egyház küzdelmei, sikerei, és mély bukásai modell. Mit jelent Európa legszekulárisabb országában élni. Mit jelent Európa legszekulárisabb államhatalmának és törvényhozásának szorításában napról-napra létezni? Tisztelettel figyelem ezt a túlélésért küzdő, hatalmas sebeket kapó, ám mégis szabad szellemű anglikanizmust. Végletek világa. Végletes bezárulásoké és végletes kinyílásoké. Úgy fogalmaznám meg, hogy az anglikán válasz a szekularizációra nem apologetikus. Kockázatos.

A kiállítás záró képe a legnyugtalanítóbb. Épp e kockázatvállalásról. Alfred Gilbert 1884-es Ikarosz szobrát látom, lehunyt szemmel is. Számomra a szekularizációval küzdő anglikanizmus szimbóluma. Maximális védtelenség és sebezhetőség − az ortodox biztonságoktól távol merészkedve. Mégis, a megújuló teológia pillanata: a döntésé. Áldozatok nélkül, keresővonalak nélkül, nem fog menni. A repülés, a párbeszéd kockázata nélkül, nincs megújulás. Csak alvás van. Passzív, erőtlen, gyakorlatilag nem létező laikus spiritualitás. Kérdező, Szentírást meg nem nyitó férfiak nélküli egyház. S „esztétizáló", női közönségével egyedül maradt papság. S ebben a pillanatban válik szimbólumává bezárkózó, soha nem kockáztató katolicizmusunknak is Ikarosz. Az ortodoxiától való eltávolodás épp úgy kockázat, mint nem élni az ortodoxia megújításának kötelességével.

Alfred Gilbert, Ikarosz (rákattintással teljes méretben)

2011-05-29