"Éjszakai repülés"

Cseresznye virágzás (Japán, április)

Lehetséges-e vitázni János apostollal? (Jn 3,16-21) Ha a teológiát ('hittudomány') probléma megoldásnak fogjuk fel, akkor igen; s ez az igen szükséges is.

János az evangélium leggyönyörűbb szavait mondja ki. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,13). Ezen nincs vitatni való. A folytatáson sincs, itt János rendkívül pozitív. A hangsúly az a elérkezett Élet teljességén van. A tényen − mely abszolút igazodásunk −, hogy a történelem kiteljesedhet. Az atomháborús fenyegetés őrülete (Észak-Korea és az ellen-válaszok) csupán aláhúzza a tényt. A történelem hol tarthatna és hol kéne tartania. Pozitív ön-transzcendenciában élve, mint itt, János látomásában: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,16). Ha a világ hisz Benne, hogy csupa messiási kaput rejt a történelem: nem tévedhet el.

János azonban komorra vált. S itt ébred bennem valami tiltakozás-féle. Vita, nem is vele, mint inkább a bezárkózás hangjával, ami János óta újra és újra megkísérti a keresztény gondolkodást. János, a szeretett tanítvány látásán, épp úgy mint miénkén, nyomot hagyott az épp ott és akkor „összeroppanó történelem". A korban ott örvénylő, levezethetetlenül felgyülemlett indulatok, melyek a megjelenő keresztény közösség és tanítása ellen fordultak. Dühvel: nem értve azt. Egy elvadult, csaknem megszelídíthetetlen, még megszelídítetlen „e világ" reakciójaként. „Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak" (Jn 3,19)

S még mielőtt kereszténységünk újra bezárkózna a világtól kapott sebek zónájába, érdemes újra gondolnunk János szavait. S itt szeretném üzenetét (világ felosztását a hit és a nem-hit világára) bevezető reménye fényében olvasni. S nem leragadni a fekete-fehér „biztonságos bent" „veszedelmes kint" dualista világképébe. Mert Jánosban − leküzdendő „árnyékunkat" is kaptuk. A keresztény hitünket árnyékként kísérő, leküzdendő dichotomizálást. Azaz, a kettősségekben gondolkodást, mint felülvizsgálandó „archetípust".

S itt van, egyfajta kérdésem, jánosi „dualizáló" önmagunkhoz. „Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei." (Jn 3,20). A remény ökonómiájában, paradox módon, e jánosi „hiperrealizmus" vagy „borúlátás", épp pozitív küldetésünket fogalmazza meg. „Christendom" és posztmodernitás utáni egyházunknak elsődleges feladata utat találni a látszólag megszelídítetlen világhoz. Azaz, a teológia és a keresztény misszió egésze: probléma megoldás.

S a teológiai probléma: egyszerre párbeszédben lenni (akár a vértanúság árán is) a világgal és különbözni a világtól (a világért, hogy legyen valódi „Másik-ja"). Bármilyen paradoxon, a jánosi „leválni tudás a világról" egyben a világhoz indulni tudás képessége is. „Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat." (Jn 3,21) Mert „világosságra menni": világhoz indulni is. Meglátni a benne rejlő, már benne élő, világosságot. (S valahol ez az atomháború és fegyverek nélküli világ logikája, Logosza.)

Ahogyan Schubert G-Dur és H-Dur zongoraszonátája „küzd" és „töpreng": az ember vulkán-természetében már ott él az őt meghaladó rend, szépség és jóság − Húsvét − képessége.

2013-04-09