Mérce a Bizalomra
A-év, 2. hét, V. (Iz 49,3.5-6; Zs 39; 1Kor 1,1-3; Jn 1,29-34)
Hatalmi kereteken kívül történik mindez. Eleve, az evangélium, tudatosan, igyekszik a bejáratott hatalmi játszmákon kívül történni. Kibontakozása, bár nem független a kultúra belső „erőtereitől", mégis radikálisan kívül áll rajta. Nem Heródes valamelyik „udvari akadémiáján", és nem is a kor vallási Intézmény-rendszerén beül történik az Istennel való találkozás e kibontakozása.
Keresztelő János és Jézus találkozása(i) a béke terében történnek. Tulajdonképpen két férfi barátsága tölti ki e teret. Ami képes kiszorítani minden külső „ideológiai" ráhatást. Egy személy kíván választ kapni, legmélyebb személyes, és a közösség nevében ébredt, vallási vágyaira. Borzasztóan fontos ezt a személyes, minden jelentéktelent leválasztó „lelki teret" felismernünk a jelenetben. „Másnap János látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: ʻÍme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!'" (Jn 1,29) Erről próbáltam írni a napokban, az istenközelség tere, személyes élményeinkből ízesül. Amikor személyes történetünk valóban történik, és a „mechanizmusok" lehántatnak rólunk. A tisztánlátás emberi találkozásai alapozzák ezt a fajta Tisztánlátást. Önzetlenség, figyelem, kötődni tudás, szolgálni tudás mondatik ki. Lehámlik János szeméről a gyanú minden hermeneutikája, mondhatnánk mai nyelven Ricoeur-rel. Bőséggel terhelhetné János figyelmét korának vallási gyanúi. Tulajdonképpen, János felismerése egy belső szabadságharc csúcspontja is. Jézus, az ács, jelentéktelen, iskolázatlan, a „Templomi Rendszeren" kívüli: ténylegesen „abjekt". Undorral, gyanúval elvetett, hisz eleve a hatalom kliséin kívülről érkezik. Tisztánlátásával egysúlyú keresztje.
S valóban, döntő ez a gyanúmentes távolság. „Ez az, akiről én megmondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy ismertté legyen Izráel előtt." (Jn 1,30) Ezt a találkozást nem „a média" rángatja. Nem a mindenkori média. Ám világosan lehet, talán kell is látni, hogy a „média", mely közvetíti és kolonizálja a kort: épp a legkényesebb pillanatokban képtelen tisztán látni. A médiában ugyanis, felgyülemlik az adott kor összes gyanúja. S ez is, egyfajta vakság.
A honi média-törvénnyel kapcsolatban, ezt a vakságot látom éledni. Küzdenem kell, hogy épp a mai jánosi jelenetet ne sodorja el − a fájdalom, amit okoz. Európa agresszív. Írástudóink agresszívak. Együtt tapsolhatnék a demonstrálókkal, de nem teszem. Csak csöndesen jegyezem meg, az érvelés nélküli démonizálás, különösen külföldről, mint magyar állampolgárt sért. S nem paradoxon, mint vallásáról gondolkodó embert, elsősorban.
E tengerrengéseknek különböző rétegei vannak. Szubjektív, amit mondok, de a harmincas-negyvenes évek Európán végigsöprő antiszemita indulatával nagyon rokonak a média-törvény kapcsán formálódó indulatok. Pillanatok alatt 39.8-ra szökik fel a gyanú láza bennünk. Európa szabadulna projekciói gyökerétől; a szabadság szüntelen, általunk, s épp a fogyasztói média általi megtöretésétől. Is. Minden „nem" egyben „igen" is. Egy eltitkolt történet, a gyökereknél. Nem látom tisztán a történetet, csak mint kórházi képernyőkön, érzem: nagy lehet a baj.
A János – Jézus találkozásban, megnyugtat a gyanú teljes legyőzése. Felszámoltatnak a kultúránkat, mint minden kultúrát gyökerében megjelölő „ellentétek". „Láttam, ahogy a Lélek leszállt az égből, mint egy galamb, és megnyugodott rajta." (Jn 1,32) Gyönyörű, gyönyörű szimbólum. Egészen bizonyos, ahol az ellentétek karmája „elmozdíttatik", gyilkos szembenállásaink, gyanúink megszűnnek: ott tényleg látni fogjuk a Lelket. Tapintható formában. Mély drámája ez a békébe, Látásba, ereszkedésnek. „Én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel." (Jn 1,34) Átszelni a gyanú hermeneutikáját. És úgy vitatkozni ellentéteinkről. Ennek neve párbeszéd; s ez az, ami hiányzik mindent analizáló, dekonstruáló európai viszonyainkból. Mindent elemez, megítél kultúránk: csak önmaga leg-magvát nem. Egy méhében fiai élő képe helyett végletekig gyanút hordozó Kultúra az, amiben élünk; ami belőlünk születik. Mégis, egészen bizonyos, lehetséges a Kultúra ébredése. Létezik a béke hermeneutikája, amikor a béke és a békességre-vivés minden kijelentésünk végső mércéje. Mert azt mondani, hogy „Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia" (Jn 1,34), annyi, mint feltenni a párhuzamos kérdést. Isten, mércénk önmagunkra, van-e még? Mércénk a bizalomra.
2011.01.15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése