The Big Silence
C-év, 32. hét, (2Mak 7,1-2.9-14; Zs 16; 2Tessz 2,15 - 3,5; Lk 20,27-38)
Jövő héten Christopher Jameson bencés apát lesz vendégünk. Sorozata, a „Nagy Csend" sikerrel fut a BBC-n. Öt önként jelentkezővel „csend utazás." Vállalják, hogy egy egész hetet együtt töltenek a bencés közösséggel, illetve ez idő nagy részét egy lelkigyakorlatra szánt központban. Gyönyörű angol tájban, vezetés alatt, de csendben. Mindannyian nagyvárosi rohanásból érkeznek. Nagy részük nem hívő, vagy csak halvány gyerekkori emlékekkel a vallásról. A háromrészes dokumentum-napló zökkenőkkel indul. Érdekes látni a „két oldalt." A hivatásszerűen Isten csendjéből élőket és a világ valóságában lüktető életet. Az első időszak a konfrontáció. A tiltakozás. A csend fájdalma. Nem lehet a hirtelen beállt csenddel mit kezdeni. Nincs mobiltelefonálás, internet.
Tulajdonképpen az első rész, egyfajta igazságos eldöntetlen. De vajon mi történik? Ne feledjük el, a film Európa talán legszekularizáltabb országában fut, főműsoridőben. Fél nyolctól-fél kilencig! S a valós sorsokkal valósan azonosul a nézőközönség. Étterem-manager, sikeres nagyberuházó, tanár-rádiós, munkanélküli high-flyer, ügynökségi alkalmazott. Egy-egy arcban mindenki magára ismer. S a másik oldalon hivatásos lelkigyakorlatoztató szakemberek. Fájdalmas eleinte a két külön világ.
Félreértenénk a helyzetet, ha azt gondolnánk, hogy két életalternatíva a maga fekete-fehérségében találkozik. Nem. A figyelmes szemnek feltűnik a „keresztények" kolonizáló attitűdje. Ezért is érdekes a műsor. Időnként azt érezni, a keresztények a „csend birtokosai". Technika- és rutinszerűen uralják a nyelvet. Gyönyörű igazságok, egyetemes tapasztalatok mondatnak ki részükről. Valóban figyelnek a zajból érkező, Isten csendjével küzdelmet folytató vendégekre. Mégis, ez az érzésem, hiba lenne nem észre venni, a korszerű lelkiség, lelkigyakorlatos tudás nyelve − őrzi a szent – profán merev szétválasztását. Kiszolgáltatottnak lenni és kiszolgáltatottá tenni Isten tapasztalatával és nagyságával szemben. Bennünk él, mint rezidens vírus a kolonizáló attitűd. Időnként „türelmetlennek" érzem néhány lelkivezetőjük hangját. Be- hívnak a saját tapasztalatba.
Az átváltozás a résztvevőkben döbbenetes. A képernyőn is átjön az az ős-ritmus, amiből kizuhantunk. Az önmagával egyedül maradó, életén eltöprengő ember drámája. Vannak, akik rémálmokkal küzd, apja elvesztésének traumáját élik újra át, a tudatosba törve. Van, aki régi kérdéseire kap választ: hogyan engedheti a jóságos Isten a tömérdek szenvedést? Épp az éttermi menedzser kérdezi. Kérdést kap válaszul. A világ sebei, igazságtalanságait megváltoztatandó, ő mit tenne, mit tehet? Nem kell válaszolnia, csak töprengjen. A hatodik-hetedik nap táján döbbenetes ön-vallomások. Az „ateista", a közömbös beszélgetni kezd Istennel. És imádkozik. Ha nem láttuk volna az első részek küzdelmeit, sokszor nyílt lázadását a „projekttel" szemben, gyanúval fogadnánk. A vállalkozó arca azonban nem csal. Mint ahogy nem csalnak munkahelyi életpillanataik sem. Ennyire párhuzamosan megtörténhető világok élnének bennünk? Mert a dráma ez a sorozatban. Buta valóságshowk helyett tanúi lehetünk, amikor egy egész más logikájú, új világ születik meg bennünk. Nemcsak a résztvevőkben, hanem a nézőkben is. Lélektanilag fontos, hogy tulajdonképpen kívülről tudjuk látni magunkat. Távolságot kapva rohanó önmagunkra. S tulajdonképpen, így értem meg, Isten tulajdonképpen önmagunkra nyert távolság. A sorozat sikerét, katarzisát annak tudatosítása adja: mindkét világ mi vagyunk. A csöndet-Istent-lelkünk mélyalapzatát érintő ember; és az, aki a világ karmájában e középpontból messze sodortatok. Pedig: mindvégig magában hordozza a „töprengést", hisz szeretteivel él együtt. Tehát egyszerre benne mindkét történelemben.
Érdemes lenne itthon is napirendre tűzni e műsort. Akár megcsinálni bencés-jezsuita lelkigyakorlatos változatát. Ami plusz, az, hogy Nagytörténetünk, a helyi kultúránk kérdései buknak felszínre. Feltámadásunk lehetősége anyagi-, globális-, és közéleti örvények között. Kíváncsi lennék „magyar történeteink" vallomására. Mert a sorozat végső drámája ez, ez adja katartikus erejét (és nézettségét). A sziszifuszi-krisztusi dráma, hogy ezek a „névtelen" emberi hangok, a felejtés tömegsírjaiból, egyszercsak relatívvá teszik a kintet. Lepattan névtelenségünk, és újra értékünkbe, nevezzük akár Istennek is, öltözhetünk.
2010. november 6., London.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése