A béke korszaka II.

A béke korszaka II.

A-év, ádvent, 1. hét, V. (Iz 2,1-5; Mt 24,37-44)

Beszélhetünk-e még ádventről e globalizálódó korban? A pápa arcát nézem a Tablet címlapján. Fekete háttér előtt gondolkodó és gondterhelt arc. Napokban megjelent interjúkötetét elemzik. Mennyire más XVI. Benedek arca, mint II. János Pálé volt. Nem könnyű idők ezek. Ami korábban nem volt meg, az e benső, egyházon belüli ön-kérdezés. Az interjú egy részlete mélyen megragad. Amikor az egyháziak által, fiatalkorúakon elkövetett szexuális zaklatásról kérdezik. Az egyháztörténelem egyik legsúlyosabb krízisének tartja. Majd hozzáteszi: mindezek ellenére tévedés lenne nem látni azt a jót, amit az Egyház tesz. Gyermekek, diákok, aids-esek, haldoklók szolgálatában. Nos, ezt az ott élő és sötétségeinken átragyogó jót észrevenni, lehet ádvent értelme ma. S talán ez az önkérdező egyház lehet „az utolsó napok egyháza". „Az utolsó napokban szilárdan fog állni az Úr házának hegye a hegyek tetején." (Iz 2,2)

A német katolikus újságíró Peter Sewald-dal készült hat órás interjúkötet hangneme egyedülálló. S tulajdonképpen, rendkívül veszélyes műfaj. A pápa kilép a „törzsfő" szerepéből. Emberként töpreng. Benedek az első pápa lehet, aki kilép a Vatikán páncéljaiból. Szavai óvatosak, pápai mellvértjét azért még nem vetette le. Sisakját azonban már igen.

S ez nem veszélytelen helyzet. A világban nagyobb viharok tombolnak, semmint a sisak fenntartása visszájára fordíthatná a globális dekonstrukciót, amiben élünk. Nem is figyeljük meg, mennyire drámai helyzet ez. Nemcsak az egyház kultúráján belül; de európai törzsi életünkben is. A kondom-használatról tett kijelentése, „prostituáltak, hogy az AIDS terjedését megelőzzék, s ha használják, ez lehet a moralitás első lépése", óriási vihart kavart. A „nehézpáncélos" katolikusok azonnal számon kérték a pápát, hogy tisztázza, mit és hogyan is értett, s hogy szavai nem a tanítás felhígítása. A másik oldal üdvözölte, de kevésnek tartja, s a pápa szavaiból fordulatot vél kiolvasni a fogamzásgátlással kapcsolatban.

A jelenség érdekes, ádventünkben. Freudi helyzet. Mintha elméletében tényleges történelem-leíró erő rejlene. Archaikus törzsi ösztönök igazgatnák életünket? A katolikus egyház számára nagyon komoly kihívás és pillanat érkezett el. Az európai dekonstrukció, a jelentés és hagyományok lebontása, mint „lelki állapot", az egyházat is elérte. Kár tagadni, egyfajta „poszt-strukturalizmus", a kritikus gondolkodás, a kétely, a rákérdezés − az egyházat is érinti. S amitől freudi a pillanat: a fiak lázadása köszönt be. A kultúra lázadása a „törzsfő", a primitív horda Atyja ellen. S Freud mítosza, jóllehet téves a vallás eredetét illetően, azonban telitalálat kultúránk „hatalomelosztó" dinamikájának leírásában. A „pápa" talán az utolsó törzsfő, patriarkális tekintély. Most, amikor posztmodern kavargásunk és úttalanságunk már mindent lebontott, törvényszerű, hogy mint kultúra megtaláljuk őt. A „pápa" mélyen európai civilizációs archetípus. Egyszerre ideál, és egyszerre „féljük" szavát. Bármennyire is tagadjuk, szekuláris Európaként.

Válságok idején, a Jelentés − a dolgok értelmének − válsága idején, törvényszerű, hogy gyilkolunk. Törzsfőket, tiltásokat, maradék tabukat. Kétség bevonjuk, majd legyilkoljuk az előző kulturális kánont. Az „apa" helyébe állunk. S az egykori lázadók, akik képtelenek voltunk elfogadni a „Tekintély" tiltásait, majd új tiltásokat és elvárásrendszereket gyártunk. (Lokálisan: „a nemzeti együttműködés új rendszereit".)

Az ádvent, mint kegyelmi idő, azt hiszem, a rálátás alkalma e freudi helyzetünkre. Mint szekuláris kultúra, s mint keresztény közösség. A pápa, tudva, nem tudva, kilép freudi ciklusainkból. Megmutatja sebezhető arcát. Beleáll a sebezhetőségbe. Meglehet, feltartóztatni nem tudja az „ősatya meggyilkolását". Ám amit feltár, jelentőségében felülmúlhatatlan. A „levetett sisak" − bennünk megnyíló szem lehet. Az ön-kérdező pápa megláttatja, hogy kultúránk egyetlen hálóként moccan. Nincsenek külön hatalomból kiszorított „ősapák" és „lázadó fiak". Freudi poszt-keresztény világunk egyszerre mozog. Egy örvényen belül. S Freud tényleg az „ősatyai-pápai" tekintélyvesztett Európa leírása. Krízisnarratíva. E válság-történetünk továbbgondolása az ádvent.

Freud érdekes észlelése: a hadsereg és az egyház összefogó ereje a „külső tekintély". E tekintélyben való töretlen bizalom és hit. A „Christendom", az egységes Kereszténység idején, meglehet így volt. S hozzáteszi, ha a bizalom a „tábornokban" meginog: pánik tör ki a seregben. A legfőbb tiszt halálhíre, győzelemre álló csatákat is megfordít. Az „atya" elvesztésével aránytalan a történet: az eluralkodó pánikban lebomlik a csapatok rendje. XVI. Benedek nyilvános töprengése, akár tudatos, akár nem, tagadhatatlanul magában hordozz ezt a veszélyt. A katolicizmus rejtett krízise ez. Ezért fél az alsó szinteken való kérdezéstől, a szervezet dinamikáját tekintve joggal, hogy a „dekonstrukció" eléri és kikezdi a pápai tekintélyt.

Szekuláris hordatörténetünkben az események jóval komplexebbek. Európai civilizációnk benső tengerrengése ez. A kérdezés, a tekintély kétségbevonása egyetemesen bekövetkezik. S benyomásom az, hogy e földcsuszamlástól való félelem miatt nem kérdezünk; s nem kérdeztünk időben. Pedig, földcsuszamlások nincsenek. Az „ősatyai-pápai" tekintélyben való bizalom csendesen, statisztikák alatt indult meg. A templomba járó generációkból való kimorzsolódás, észrevétlen, ezt mutatja. A sisak-nélküli pápa arcát elveszteni kár volna. Mély nihilizmus. Azonban, helyi egyházaink és püspökségeink szintjén kár tagadni: „tekintélyvesztésünk", az egyházi hierarchia és kereszténységünk tekintélyének hitelvesztése már bekövetkezett. A „lemorzsolódás", s marginalizációnk, tény. S erre az új helyzetre kéne stratégiát találni. Talán ezért lenne mindennél fontosabb ma, a magyar egyházaknak, beszélni hatalomhoz való viszonyukról. Múltban, jelenben. Önkritikusan. Mert ha van jelentősége helyi ádventünknek a nagy globális ádventi helyzetben, akkor ez az. Ez a társadalom előtt való őszinte beszéd ültethetne be egy új szemet kavargó közösségeinkbe. Erőtlenségünkről, és az életünkben mégis hordozott jóról való töprengésünk láttatná meg ezt az iszonytató freudi történetet, amiben az ország él. Kihámlani, még egyszer, utoljára konstantini történetünkből, ahogyan a pápa most teszi, jó elméleti eséllyel. A törzsi háborúkat, a cél és irgalom nélküli fiak lázadását kell leleplezni. Totemisztikus, rendszerváltás utáni történeteinket. Amikor a harcban álló felek nemcsak az „ősatyát", de fiaikat is tagadják. Ettől pogány, és ettől önfelőrlő az a fajta demokrácia, amiben most élnünk.

Pedig ádventünk tétje és tartalma: a béke megsejtett korszaka. Ádvent: a bizalom helyreállítása. A hit abban, hogy a legyilkolt „ősatyák" világa felváltható a kegyelemmel. Értelmet adni a dekonstrukciónak, amiben élünk. Mert minden valódi gondolkodás, ön-kritika és analízis az isten-érzék újra építése is. Bármennyire paradoxnak tűnjön is. Még többet nyerünk, mintha mindent elvesztünk is. S az igazán izgalmas az a történetben, hogy merünk-e hinni abban, hogy ez az „Exodusban", az ön-analízis, a de-konstrukció fázisain átvonuló egyház, új hivatásokat fog vonzani. Aki megérti a − még ha most még csak pillanatokra is − „sisakjukat levető" pápák titkát. Mert a „Kereszténység" utáni pápa hangja vonz. Egészen bizonyos. „Eljön a sok nép, és ezt mondják: Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához! Tanítson minket utaira, hogy az ő ösvényein járjunk." (Iz 2,3).

2010-11-28