Az aradi vértanúkra emlékezünk. Az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztre. Ugyanezen a napon végezték ki az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost, Pesten. Ritkán említik együtt az aradi tizenhárommal a három további, kivégzett honvédtisztet. Ormai Norbert honvédezredest, Ludwig Hauk alezredest, és Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát. (S lám, nyelvújításunk jeles alakjának fia, nemde példa, hogy a nyelv szabadsága a történelmi szabadság igényét teremti meg?)
S akkor most a virtuális emlékezet. A hírportálok Steve Jobs egykori Apple elnök halálával vannak tele. Arad, melyet Kossuth a „magyar Golgotának" nevezett egyetlen, 1890-ben fonográfon rögzített beszédében, sehol nem említtetik. (Ennyit mai lázadásaink gyökeréről; a hírcsináló processzorgenerációk memóriája nem emlékezik.) A paradoxon. Ma, reggelihez telepedve kínai szomszédom ipodjával jön le. Kérdezem, hogy hallotta-e, hogy meghalt az Apple alapítója, aki ipodját tervezte? Szörnyülködik. Nem hallotta, pedig kezében a táblagép.
Az aradi vértanúk, a 48-as szabadságharc, processzorvilágunk előtti történet. Nemzeti emlékezetünk számára épp olyan fontos és érzékeny esemény, bármennyire sántít is az analógia, mint a zsidóság számára „Auschwitz". Processzorok, bitek szenvtelen igen-nem-nulla zümmögésén, meglep, mennyire életre kel az akkori „magyar táj". A Knézich Károly, Nagy Sándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westenburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewfy Arisztid, Lázár Vilmos által lefedett, soknemzetiségű és soknyelvű világ. Ha Kossuth csak kicsit is nyitottabb, e vértanúk között zsidó főtisztet is találhatnánk. Petőfi etikai zsenijét dícséri, hogy képes nyíltan megdorgálni Kossuth tiszt-kinevezési politikáját. Mondván, hogy „ha a zsidók jók neki a csatatéren vérüket ontani, akkor legyenek jók tisztekként is szolgálni."
S így úszik be Arad, s e tágabb magyar történet, a zsolozsma 50. és 63. zsoltára alá. Magam is meglepődöm, milyen elemi erővel nyílnak meg e sorok. Kollektív emlékezetünkként. Processzorvilágunk semmit nem ért e zsoltárvilágból. Abból a kultúrán belüli pszichés funkcióból, melyet e szakrális szövegek hivatottak betölteni bennünk. „Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó" (Zs 50,9). Itt, Londoni szobám. Ám a föld, amin állok, „Arad", „Világos", a „trencsényi csatavesztés", Zágoni Mikes Kelemen „Rodostója", vagy épp a vidéki és budapesti gettók. „Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van." (Zs 50,5). A történelem teste, egésze nevében kell kimondani ezeket a szavakat. Kollektív történetünk közös tisztulását kérve. A történelem gyászmunkáját, csakis, a mindenkori jelen végezheti el. S e gyászmunka nélkül − erőszak, esések, összekötő és megújító remények bevallása − nem lehetséges „önazonosság".
A 63. zsoltár erőszakos nyelve meglep. Rejtély. „Óvd meg életemet, mert ellenség rettent!" „De Isten kilövi rájuk nyilát hirtelen, és megsebesülnek." (Zs 63,2.8) A zsoltárok, amikor Istent „bosszúálló", „kegyetlen védelmezőként" mutatják − nem Isten valós képe. Végtelen őszinte lélektani kivetítéseink ezek. Belevetítjük Istenbe a bennünk lakozó történelmi agressziót. Történelmünk összes karmáját. S ez így hiteles. Tőlünk megterhelt isten-képekhez imádkozunk, mely alatt ott lakozik a valós Isten. A történelmünkbe öltöztetett, történetünkbe belekeveredett Isten. Amit kollektív pszichénk „őssejt", mélyen, az az, hogy az Isten Tiszta, és reménye mindeneket megújít. „Örülni fog az Úrban az igaz, mert nála talál oltalmat, dicséretet mondanak a tiszta szívűek." (Zs 63,11)
S még itt van bennem, zsoltár alatti zsoltárként, a tegnapi találkozás Rachel Elior-ral. A zsidó filozófia és misztikus gondolkodás tanára a Jeruzsálemi Zsidó Egyetemről. Szintén processzor-világok alatti pillanatkép, egy egyszerű konferenciáról, „Isten szeretete − zsidó, keresztény, és muzulmán perspektívák", Heythrop College, University of London. Szép, idősödő zsidó nő. Fekete haj, sötét bőr. S néhány magyarországi zsidó barátom vonásait idézem arca mögött. Megkérem, dedikálná-e könyvét. Jewish Mysticism, The Infinite Expression of Freedom. Szívesen. Kérdezi nevem. A keresztnév után, kéri, betűzzem a családnevem. S írja. Hirtelen rám néz, s kérdez. Ön magyar? Yes, I am.
S örvénylik arcaink között, mind a zsoltárban megláttatott világ, Arad utáni, közös történetünk.
2011-10-06
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése