[homilia] Újév

Boros Anikó, "Mély" (tűzzománc)

Újév

(Szám 6, 22-27; Gal 4, 4-7; Lk 2, 16-21)

Új év. Régi énünkbe testesül. Éppúgy, mint az óévnek, az új esztendőnek is mi vagyunk hordozói. A régi év búcsúztatása, és az újba való belépés ünneplése a vallásban, a hit világában gyökerezik. Belépni az újévbe szimbolikus esemény. Katartikus, megtisztító, mert e határátlépésben átéljük: ítélet alatt állunk. Mély vágyunk ez: szeretnénk megújulni.

Az emberi élet ciklusokra épül. Visszatérően elérkezik személy és kollektívum életében egy időszak, amit leginkább a békével jellemezhetünk. A psziché emlékezik, „újra-teremti" születését a békéből; s talán e béke-élményünk legősibb alapja az anyaméhben való növekedésünk. Újévben, világszerte láthatjuk az ünneplés képeiben, nagy gyermekké válik az ember. Leteszi fegyvereit, elengedi aggódásait, pénzt, tőzsdét, racionalitását. Ilyen vagy olyan sikerrel, az emberiség a tűzijátékban, ilyen-olyan műsorokban, megpróbálja artikulálni egykori békeélményét. S még az ünneplés szekuláris, „dionüszoszi" formáiban is, eredeténél, ott találjuk a vágyat a maradandó békére.

A dionüszoszi felszínek alatt, hiszem, jelen van érintetlenül az ünnep teljes, keresztény jelentése. Elsőként is a felismerés, hogy életünkkel tartozunk. Épp az év fordulója szembesít: tékozló-tartozás, amiben és ahogyan éltünk. Tegnap este, az év végi hálaadás liturgiájában, nem véletlen, hogy, a Születés utáni „nyolcadik napon" a Logosz-himnuszt hallottuk. Isten, az év utolsó napján, a leggazdagabb szentírási szövegben lépett elénk. Szimbolikus mélységei Isten emberre hangolt életének kimeríthetetlenségét tárják fel. „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert…Az Ige testté lett, itt élt közöttünk, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal." (Jn 1,9.14) Isten e gazdagsága eszméltet rá, hogy életünk tartozás. A források bőségében járhatunk; és adnunk, építenünk kell, megosztanunk e felkínált növekedést. A mai ünnep, a polgári újév első napján, Mária istenanyasága különös szegénység, szinte eszköztelenség. Kontraszt. A jászol képe, a kegyelemben, antropológiai ikonunk. Törékeny, lélegző sejt az ember − útja kihívásaihoz képest szegénységben jár. Rá vagyunk utalva a gazdagításra. Istentől, embertől. Mert „látogatásokból élő lények" vagyunk; az angyalság lenyomatai. (Az angyal, aki „küldött"; az ember, aki vár, látogatóra, ajándékozóra. Hogy az „annuntiatio" után maga is angelosszá, küldötté váljon. Továbbadóvá.) Ezt fejezik ki a sorok: az angyalok szavára a pásztorok „Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, valamint a kisgyermeket, aki a jászolban feküdt." (Lk 2,16)

*

Ma reggel XVI. Benedek levelét olvasom a Béke világnapján. Megérteti, mennyire tartozásunk a béke. Tűzijátékok, pezsgőbontások, globális utcabálok mögött, e gondolkodó, világunktól látszólag távol élő ember kimond valami hallatlan fontosat. Elsőként. A kegyetlen, békét összezúzó embernek kötelessége békét teremtenie a Földön. Azonban ami új gondolat, hogy a pápa elsőként mondja ki: a béke jelentését radikálisan bővítenünk kell. A természettel, a Föld-közösséggel mint biodiverzitással kell békességre lépnünk. „Ezért elengedhetetlen, hogy az emberiség megújítsa és megerősítse az ember és környezete közötti összhangot, amely Isten teremtő szeretetének tükre kell, hogy legyen: ebből a szeretetből származunk, és efelé tartunk. …'Látható, hogy napjainkban egyre inkább tudatában vagyunk, hogy a világbéke veszélyben van… s ez a természet iránti kellő tisztelet hiányából is fakad.'" Hiszem, hogy e békéért való felelősség tesz újra küldötté bennünket. A „jászolt", a lélegző, segítséget kérő élővilág szimbólumaként felfedezve − válunk újra érzékenyített lényekké. Isten és az ember világa között küldöttként, megértővé válva. „Anyaság" ez, a táplálás kultúrája; mely mintegy tükörben, felcsillan, megpillanttatik Mária istenanyaságának ünnepén.

2010. január 1.