Közös ország, közös Mikrokozmoszok

Hollósi Simon, Merengő (1886)

Közös ország, közös Mikrokozmoszok

C-év, 3. hét, Cs. (2Sám 7,18-19.24-29; Zs 131; Mk 4,21-25)

Bartók Mikrokozmoszait hallgatom. Archív felvételen maga Bartók játszik. A felvétel „kopott", minősége változó. A Mikrokozmoszokban, s játékában magában, Bartók meg mer mutatkozni. Nagy művei mögül, töredékeit meri feltárni. E főleg népzenei variációk alázattal elmondják azt is, kendőzetlenül, mi az, ami nagylélegzetű műveiben korhoz kötött. Zenéje épp attól örök érvényű, hogy nem tart abszolút érvényre igényt. Bartók be mert állni a feledésre ítélt nemzedékek menetébe. Feledésbe, múzeumok tárlóiba ítélt szőttesek, paraszti szobabelsők világába. Amerikai éveiben a Columbia Egyetemen indián zenéket jegyez le. S azonosul a feledésre ítélt kultúrával. Kiáll mellette. A III. Könyv 94. darabja, a Mese és a IV. Könyv 97. Noktürnje különösen megérint. Bartók ott áll a letűnt világok „élet-menetében". Számomra Bartók zenéje azért érték, mert mer kultúránk tudatalattijából meríteni, és abból beszélni. Munkáit hallgatva az ember érzése, hogy hangot ad az elhallgatott, szót nem kapott történeteknek.

Sokat gondolkodom, Bartók zenéje nem minta-e, stratégia, a hitről való beszéd számára szekuláris világunkban. Az a benyomásom, hogy sokszor a megszólító erő épp abban állna, amiről hallgatunk. A szekularizáció tulajdonképpen az, amikor az ember nem kíváncsi a „diadalmas egyház" történeteire. A keresztények által használt „kegyelmi-nyelv" mellett nagyrészt ezért mennek el. Pedig a retusálatlan szenvedéstörténetek, a valós sorsok érdeklik az embert. Bármennyire is rágógumi-történetekre trenírozzon is a „média". A celebkultúra azért virágzik, mert az ember legbelül, önmaga végső magányát és kiüresedését soha nem vallja be. A celebek virágzásában és bukásaiban, némaságunk kap hangot. Csökevényes, de nagyon is reális módon, saját bukásunk tanúi lehetünk. Értelmezetlen passió-történetek ezek. Valahol mégis kimondják magányok drámáját az értelmezett kereszt helyett, de mégis annak helyén. A celeb persze nem tudja elmondani, hogy áldozat. Ezt majd bukásában, végső széteséseiben beszéli el. Az utca embere persze, kapaszkodik a mállás képeibe; mint a saját történet utolsó, mégoly töredékes ábrázolásába.

Így visszatérő gondolatom, a keresztény beszédnek merni kéne alászállni saját, benső mállásaiba. „Celebségeibe." Nem mindig összeszorított fogakkal mondani, hogy minden jó, a keretekkel minden rendben. Merni emberi arcát és drámáit megmutatni. Tudatalattiját, helyenként sodródását, kétségeit feltárni. Ahogyan a katolicizmus soha nem volt hitelesebb, mint II. János Pál, a handicapped, összetört testű ember betegségében; majd haldoklásában. Együtt-haldoklásában a világával. Áttetszővé lenni, merni megmutatni a töréseket. Átvilágítva lenni, elsősorban önmagunk előtt is, tudatalatti és tudatos határán. Mint Bartók Mikrokozmoszaiban. „Vajon azért veszik-e elő a lámpást, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? Nem azért, hogy a lámpatartóba tegyék?"(Mk 4,21 ) A világ soha nem lesz szolidáris egy, a bukásait, emberségét tagadó egyházzal. Az egykor megakatolikus Írországban ma nem egy helyen leköpik az utcán a papokat. Két püspöknek kellett lemondani, karácsony éjszakáján jelentették be visszavonulásukat, a harmadik nem volt hajlandó lemondani. Évtizedeken át titkolták ezek az elöljárók, együttműködve az állam tisztviselőivel, a gyerekeket ért pedofil és homoszexuális zaklatásokat. Ez csak egy, talán nem is a leglényegesebb pont, ahol beléphetünk szót nem kapott történeteinkbe, „egyházi" és laikus spiritualitás. Minden felettes énnek, szembe nem nézésnek megvannak a maga láthatatlan naplói. Melyet ír bennünk a történelem meghallgatatlan angyala. „Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna. Ha valakinek van füle a hallásra, hallja!" (Mk 4,23) Egészen bizonyos, hogy e láthatatlan szenvedéstörténetei mentén egyház és szekuláris világ kapcsolata, itt, Európában, másként alakult volna. Családmodelljeink, a cölebsz papi kultúra, a keresztény test, a hatalomgyakorlás tagadott kríziseit Passiótörténetéből kiretusáló − és a világban tagadó egyház − elszigetelődést kockáztat. A közösség, mely titkolja kríziseit, láthatatlanná válik. S előbb-utóbb „kivetítő ernyőjévé" az egyébként málló, saját sebeit kibeszélni nem tudó világban, a gyűlöletnek, és indulatoknak.

Pedig nem kéne félnünk. Csak bevallanunk, elsőként önmagunknak, miben vagyunk gyöngék. Miben vérzünk, mik hiányaink, mik a félelmeink. Nemcsak hitbeli bizonyosságait, és hatalmát kell az egyháznak megmutatni. Nyilván, nem fogjuk megváltani a vallási statisztikákat. De legalább létre jön az a különös, eddig nem igen járt evangéliumi tér, amikor az egyház nem lesz démonizálható, „természetfeletti mássága" miatt. Hiszek abban, hogy létezik egymás felé növekedés. A celebszkultúra helyén megmutatható közös Kereszt, s a belőle fakadó közös ország. „Jézus ezt is mondta: „Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, s azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nõ, õ pedig nem tudja, hogyan." (Mk 4,26-27)

2010-01-28