Marc Chagall, Fehér keresztrefeszítés
Kontrasztok
C-év, 1. hét, Sze. (1Sám 3,1-10; Zs 39; Mk 1,29-39)
Úgy döntöttem, ma is, előveszem a régi naplót, a 2005-öst. Talán jobb visszatérni korábbi évek szövegéhez. Kontraszt a mánkkal. Rálátás a derű fogyatkozására. Pedig izgalmas időket élünk, tanulságosakat. A hatalmi torzsalkodásokról mind inkább kiderül − választások éve −, hogy lehull róluk az „evangélium rendje". A közélet szereplőinek szava, menetelő píárgépezeteik fölött nincs többé ott az „evangéliumi stílus" etikai kontrollja. Tanulságos, poszt-freudi világ. Akinek van szeme a látásra, és füle a hallásra, láthatja, hogyan tör elő az eddig úgy-ahogy stabil, jól nevelt társadalmi perszóna mögül: uraink valódi nívója. Karnevál, mondhatnánk Hamvas Bélával. Igen: karnevál, karna-vál, igazi húsevés. Igazi tatárjárás előtti úri murik. A proletárdiktatúra gyermekei, és Trianon keverékének diszkrét bája. Marco Ferreri Nagy zabálás c. filmje. Mégis, egy pillanatig hadd időzzek el Trianon képénél. Közéletünk nívótlanságában, ezt kéne észrevennünk, Trianon traumája bukik elő. Uraink középszerét és provincializmusát nem más magyarázza, mint a Trianonban bekövetkezett „tudatcsonkulás". A magyarság először találta magát „színmagyarországban". Megszűnt minden korábbi kontroll. Nem kellett együtt élni tótokkal, románokkal, horvátokkal, szlovénekkel. Nem kellett alkalmazkodni, nem kellett a másik helyzetébe belegondolni, nem kellett többé kompromisszumokat kötni; hozzámérni magunkat az együttélés normáihoz. A zsidó polgárság, s később a magyar polgárság maradékának „likvidálásával", 1950 után, eltűnt az utolsó kulturális igazodási pont. Vélt, vagy valós teljesítményeinket senki nem tette „mértékbe". A magyar lett a legkiválóbb, a legokosabb, a feljebbvaló, az etalon. Magyar alatt most a saját hangot, saját koncepciót értem. Az önkritikát, és a realitásérzéket veszítette el ez az ország. S a legtragikusabb a történetben, hogy mindez az ún. rendszerváltás utáni húsz évben érett be. Nagyképű, üresfejű, inkompetens emberek osztják az észt. Pártok, nyilvánosan, egymásnak. Kampánystratégiákat, kis túlzással, minden pártoldalon volt autószerelők kalapálnak össze. Simagerincű pártszóvivők, verbális verőlegények. Szemük se rebben. Jól megfizetett szofisták. "Elegáns nihilisták." És, nincs, nem lehet illúzió. A negatív beszédből, ebből a „trianoni kommunikációból", nincs, nem lehet kiút. Hisz ez a jelenlegi diktatúra titka. Mozgósítani a jobbágyok freudi ösztöneit. Félelmet kelteni, harci kutyává nevelni generációkat. Rablóhadjáratokat szervezni az egykori hazán belül. S aztán újra írni a krónikákat, gyorsan. S tagadni, elleplezni a diktatúra, a hatalom megkaparintásának és megtartásának lényegét. Félelemre, gyanakvásra, erőszakra − és nagyképűségre − háziasítani, és főleg nem gondolkodásra. Mindent elkövetni, hogy nehogy az evangéliumban feltáruló „irgalom" világa legyen a nevelőnk. Visszavezetőnk a normalitásba. (2010)
*
Megrendítő az események elevensége, mely átüt az evangélium sorain. Annyira intenzív ez a megörökített, gyógyítással töltött délután − hogy másodlagossá válik a jelen idő, a most. „Este pedig, amikor lement a nap, hozzá vitték a betegeket, és a megszállottakat is mind; az egész város összegyűlt az ajtó előtt" (Mk 1,32). Mert olyan mély bennünk a vágy, hogy szemléljük Isten arcát. A gyógyítót. Szeretnénk magunk elé helyezni, mint egy ikont, hogy megfigyeljük, és szemléljük őt. Mégis, az evangélium dinamikusabb, mint az ikon. Jövés-menésben láttatott Jézusa a legpontosabb ábrázolás róla. Szinte mozgóképeket látunk, jön-megy; s mégis ez a „megfigyelhetetlen" istenarc teszi ránk a legmélyebb benyomást. „Sok, különféle betegségben sínylődőt meggyógyított ekkor: sok ördögöt is kiűzött, és nem engedte beszélni az ördögöket; azok ugyanis felismerték őt" (Mk 1,34). Jézusnak soha sem reakciója a gyanú. Azonnal szolgál, mértéket nem ismerve. Növelni akar. Adni, megosztani, továbbadni. Népe virágzásában gyönyörködni; eggyé váltan Isten Országa kiterjesztésével. „…És amikor megtalálták, így szóltak hozzá: 'Mindenki téged keres'. Ő pedig ezt mondta nekik: 'Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, mert azért jöttem'" (Mk 1,37-38).
Az Emmanuelt szeretjük mozdulatlan monstranciákban, nyugalomban szemlélni, ez tagadhatatlan. Az imádsághoz ikonokat használunk, szentképeket, nyugalomra törekedve, s jól van így. Ám mégis: az evangélium lelkisége, dinamikusabb, „magasabb szintű nyugalmába" vezet be bennünket. Az Emmanuel tevékeny, szolgál, gyógyít. Sőt, megkérdez. S „hiperaktivitása" mellett, mégis, a legmaradandóbb békességet adja az átélt evangélium; az újjáteremtés sabbatjának békéjét teríti ránk. S evangéliumi béke, és a haza békéje így érnek egybe. Mert ebben a légkörben lehet szeretni, gyereket nemzeni, nevelni és dolgozni − emberhez, és nem rabszolgához méltón. Az evangélium Jézusa mellé lépni, s mellette kiállni. Ez dinamikus szemlélődés. Történő és tartalmas élet. Merj bátran beletestesülni Jézus fáradozásába. A kimerültségig eljutva, ajánld fel evangéliumként napi szolgálatodat. Tagjaid napvégi fáradtságában érezni fogod az Emmanuel jelenlétét. Ne feledd: a királyság elsősorban „tagjaidban", a „megműveltben", az „átalakítottban" megtapasztalható öröm. Fáradozásod az érkezés. (2005)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése