Aba-Novák Vilmos, Körmenet (1931), tempera
Napló a kegyelemhez
Az Ószövetség „napló" a kegyelem történetéhez. Lélektani, őszinte napló. Elmondja, és emlékeztet, kik vagyunk, akikben megtörténik a kegyelem. Az evangélium értelmezőiként, s ez „platonizáló" kereszténységünk hibája, hajlamosak vagyunk leplezni történeti valóságunkat. Életünknek ezek a mindennapi, gyaníthatóan mindenkiben közös hús-vér részletei fontosak. Nélküle nincs evangélium, világba testesülő kegyelem, hiteles keresztény nyelv. Nincs a hétköznapok nyelvén megszólaló evangélium. A hétköznapok nyelvét beszélő Krisztus nincs. Ez a tétje, hogy merjük-e elfogadni a szívet, napi történetünket sodró emberi kényszereket. Hogy tényleg bennünk történik Dávid, nem a király, nem a zsoltáros, hanem Dávid, az ember világa. E benső, emberi naplóiból tanító egyház lehetősége izgat. Miért van az, hogy olyan prűden elfordulunk épp a hétköznapokból építkező evangéliumtól? Mintha a kegyelem iránya csak a „felfele" lenne? S nem vesszük észre, hogy így konstruálunk valami „illatos", szép, „papos", emberségünket messze felülmúló, „naplótlan" ideált? Úgy érzem, nem vesszük észre, mennyire egyházi stílusunk kegyelemképének „rabjai" vagyunk. Rabjai, mert nem tudunk rálátni, vagy nem érezzük szükségét, hogy a kegyelemről más nyelven is, más stílusban is kell és lehet beszélni. Nem látunk rá „kenetteljes" beszédünkre. S nemcsak a gyakorló papság, de a „laikus" spiritualitás sem. A szenteket „desztilláljuk", szent-képünk lepárolja, kiveszi a világból a szentet, s behelyezi a liturgia közegébe. Oda, ahol ilyen formában talán csak egyedül létezhet. Épp onnan szakítja ki történetüket, ahol, és amiben valós világunk él. S példájukban így marad megszólítatlan a liturgián kívül élő világ.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy katolicizmusunk szent-tisztelete hibás. Korántsem. Ám hogy a szentség „hermeneutikájával", értelmezésével gondok vannak, igen. Kifejezetten bizalmatlan vagyok a világuktól elfordított szentekkel. Azért nagyon fontos ezzel foglalkozni, mert amikor „életszentségre buzdítunk" − mennyire valós, és világunk felé fordító programként tesszük? Ígértem, ebben a naplóban valós történetet írok. Kegyelem alatti, meg nem szólaltatott egyházi világunk kérdéseiről. Ahová, személy szerint, ritkán merek lemenni, de muszáj. A szentség értelmezése döntő. Egyre kevésbé hiszek, vagy bízom? azokban a szent-értelmezésekben, mely olyan példát állít, ami nem vált ki érdeklődést a hús-vér, mindennapokban élő emberekből. Ha őszinték vagyunk magunkkal, „klerikusok", akkor láthatjuk, hogy a szentek valami I. Vatikánum és II. Vatikáni Zsinat között függőben maradt „egyháziasságra" motiválnak. Egyfajta „egyházhűségre" szocializálnak. S nem vesszük észre a háttérben a hátráló, fogyatkozó, s területvesztéseitől félő egyház mögöttes képét. Kanonizált szentjeink, furcsa módon beleszocializálódnak ebbe a felszín mögött melankolikus egyházképbe. S ha nem vigyázunk, s nem nyílunk ki időben, az utókor − a lelkiségtörténet − majd ki fogja mutatni, hogy ez bizony a krízisben lévő klérus melankóliája volt.
E szőnyeg alatti történetünket tagadva − mely, ismétlem, nem a hit, hanem hermeneutikánk krízise −, nem látunk rá egyházi felelősségünk tétjére. Különösen az ifjúsággal szemben. Szentkultúránk − egyházi ideálképünk az emberről − nagyon könnyen belecsúszhat egy narcisztikus önvisszatükrözésbe. Nagyon nehéz ezt nyelvileg is megfogalmaznom. Sok keresztény tudatosan rászocializálódott egy jutalmazó, felszínes egyháziasságot kondicionáló „szent-programra" Bizonyos klisékért, sémákért, hátráló rendszerünk stabilizálásáért lelkiségi gyakorlatunk jutalmaz. Dicsér, presztízst ad, előléptet, és kereszténységünkben, pontosabban identitásunkban megerősít: mert ez valahol hagyományos papi presztízsünket és identitásunkat támogatja. Azt az atya-képet, lélektani értelemben is vett apai irányító tekintélyt, melyet, be nem vallottan, már hosszú évtizedek óta gyászolunk. A kimenet sokrétű erővesztés. Először is, ez a fajta szent-koncepció valahol nem őszinte. S ezt az őszintétlenséget ismét, ne értsük félre. Nem morális értelemben mulasztás; hisz e mechanizmusra saját forrásainkból, s különösen nem a cölebsz elöljárói kultúrán belülről, nem látunk rá. Őszintétlensége (azaz alulmaradása a kegyelemmel szemben) abban áll, hogy ez az ideálképzés két pólus között történik. A papi kultúrájában krízisben lévő (s e kultúra alatt mindig a pap és világa közti nyelv válságát értem), megerősítéseket váró vezetés és az egyébként világhoz való viszonyában szintén „rendezetlen" liturgikus kereszténység között fejlődnek ki a „szent-képek". Ezektől az épített, sok tekintetben egyházias ideáloktól mindkét fél megerősítést vár; s ezt nem valljuk be, világunkhoz való rendezetlen viszonyunk megerősítését. Jelenlegi szent-lelkiségünk, ebben az értelemben felülről építkező. Nem képes megszólítani és motiválni a világot − mert életüket nem vagyunk képesek lefordítani a világ számára. Életüket nem a világban látjuk. S a világ is elsősorban azt látja szentjeinkben, hogy őket elsősorban az „egyház ügye" érdekli. S napirendjük, végeredményben mintha a papság ügye lenne, megőrizni a hierarchikus egyházmodellt; valahol visszaszerezni a „Christendom" egykori stabil, átlátható, szervezett intézményes életet. S talán a legfőbb következmény mind a papság, mind az „alászocializált" hívek passzivitása. A világ felé való kegyelmi képzelet, és innováció hiánya. Nem válik fő területté a szekularizálódó nagyközösséggel való viszony.
Természetesen nehéz, és ennél jóval komplexebb kérdések ezek. Mégis, hiszem, önismeretünk kérdését és lehetőségeit veti fel. Személy szerint úgy érzem, hogy „szentbeszédünk" háttérforrása az apaság egyházi változatának válsága. Azt gondoljunk, egyházként, hogy az atyai tekintély szükségszerűen megingathatatlan. Az atyai, patriarkális tekintély egyházon belüli krízisének része, hogy azt hisszük: az „atya" nem könnyezhet. Hogy attól erős, hogy legyűri kríziseit. Azzal a lélektanilag is nagyon veszélyes képpel élünk − a hatalomról is − hogy a szeretet válságairól „hierarchiaként" nem szabad beszélni. Mert az a gyengeség jele. S a háttérben, így követezik be az egyházmegyés papság, és a világi, a liturgikus gyakorlathoz hűséges híve válsága. Nincsenek benső fórumai a hétköznapok krízisének. Mert a „szentbeszéd", a szent-ideálok fölénk nőtt cenzor-egója (cenzor egónk) nem tartalmazzák ezt a programot. S főleg azért, mert azt gondoljuk, tévesen, hogy hitünk kételyeiről beszélni e fölöttes-énben gyengíti a vezetői tekintélyt.
S helyette törünk, s lassan havi hírré válnak az emberi bukások. Alkohol, szexfüggőség, kiégés, homoszexuális vagy pedofil abúzusok, esetenként holokauszttagadási perek. Pedig, talán épp a napokban olvasott Dávid „király" reális története adhatna erőt, hogy „eszkatologizált" jelenünket felülvizsgáljuk. (Döbbenetes önvallomása ez mindennapi életünknek és a hatalomtechnikáknak. Elszereti hadvezére Uriás feleségét, halálba küldi a katona férjet. S tényleges, megrendítő történet, hogy gyermekük a „vérnászból" holtan születik. Az anya lelkiismeretének krízisébe roppan bele a megszülethetetlen gyermek. S Dávid gyásza a föld porában mérhetetlen szimbóluma annak az új hermeneutikának a születésének, amiről próbálok dadogva beszélni. A föld porába feküdni, szenvedélyünk és kísértéseink poklait felvállalni Isten előtt. Ott, lenn a porban, megszületik az emberség és az Isten iránti mérhetetlen alázat, és törődés. Nem a királyban, hanem az apaságában talpra álló emberben.) Mert, s ezt még el szeretném mondani, hogy a tévesen megélt és védett apai tekintély része utóbbi felismerése. Nyelvünk és egyházi életünk kríziseinek tagadása abban jelentkezik, hogy bebújunk az eljövendő, végső idők képe mögé. A valóban érkező és bekövetkező kiteljesedéssel, nyelvünkben, lefedjük esendőségünk zónáit. S ez tévesen eszkatologizált egyház, így válik démonizálhatóvá, „gyűlölhetővé" a világ által. Nagyon sokat gondolkodom, vajon mi más magyarázná azt a mérhetetlen agressziót, kisember és média szintjén, ami az egyház papjait éri? Vannak területek, amiket nem szabad elspiritualizálni. Ez a terület ilyen. A szekuláris kultúra „vatikánellenessége", és bulvár szintjén bekövetkező emberi lincselések, irrealitása mögött, meggyőződésem, a hétköznapokra kínált univerzális emberkép hiánya áll. Az európai csendes szekularizáció tagadásainkat „gyűlöli" viszont. Azt a felfoghatatlan másságunkat, aminek a pap és a kegyelem be lett mutatva; érinthetetlen magaslatokban. (S muszáj még ide beírnom, szerintem fontos gondolat. Eszkatologizált „szent-képünk", mintha különös összefüggést mutatna az politika közbeszéd „eszkatologizáló", azaz megfellebbezhetetlenségek mögé búvó én-tudatával. Erről majd máskor, most csak annyit: az egyház helyes „közbeszédének" (inkluzív, azaz befogadó ember- és hatalomképének tétje), hogy interrupciója, közbeszakítása legyen a közéleti hatalom-beszédnek. Mely tagadja a közös krízist. S a maga módján „angelizál", angyalosít, a saját táborba való befordul, és befordít, beforgat másokat. Meggyőződésem, a most soronkövetkező jobboldalnak sem önmagát olcsó előnyökért „prostituáló" papságra van szüksége. Hanem morális kontrollra sebző jelenünkkel szemben.)
De visszatérve az eszkatologizált szentkép-felfogáshoz. Ez az „eszkaton" így lesz védmű, egy valódi „Exodus-beszéd" helyett és helyén. S főleg nyelvi szakadék a liturgikus tapasztalaton kívülbe „szakadt" világgal. Szívesen írnék egyházat. Mert a tét, valahol ez: szent-képünkben átölelni, emberré ölelni a világot. Világban elesett, és eleső önmagunkat. A közös naplóírás kultúrája a tét.
2010-01-30
Hotmail: Free, trusted and rich email service. Get it now.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése