Marc Chagall, Nagy nap (1958)
Oly ismerős vagy
Vízkereszt utáni hét, Sze. (1Jn 4,11-18; Zs 71; Mk 6,45-52)
„Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, az Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk" (1Jn 4,11-12). Fontos és jó dolog a szeretet természetét kutatnunk. Hiszen ez azt jelenti, hogy rácsodálkozunk a szeretetre; magára az életre. János, a szeretett tanítvány szavai csodálatos mélységig vezetnek. Hallatlan érzékeny hangsúly, ahogyan Isten szeretetéről múlt időben beszél. Ráeszméltet, hogy a szeretet nem magától értetődő folytonosság az életünkben. Isten túlszárnyalhatatlan ajándéka megtörtént közöttünk; az Ő visszavonhatatlan érkezéseként. János a múlt nem múló ajándéka és a jelen összetartozásának feszültségét állítja elénk átelmélkedni. A szeretet, felismerjük, így személyként lép elénk. Személyes jelenlétét érezzük. Annak ellenére, hogy múltbeli élményre és láthatatlan eseményre emlékezünk. Isten szeretetének legnagyobb jelét adta; őt soha senki nem látta; s az emberi összetartozás szálai is láthatatlanok.
Mégis, az önátadásnak e bekövetkezett múltjából − szüntelenül érkezik. „Abból tudjuk, hogy benne élünk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk" (1Jn 4,13). A szeretet mindig Isten felénk meghosszabbított jelenléte. Egybeesik az emberrel. Egybe nő velünk. Ezért amikor szeretünk, Isten tényleg láthatatlan, a legláthatatlanabb. Ugyanakkor: mégis, a leghatározottabb „jelenlét". A szeretet, erre tanít meg János, nemcsak az ember teljes jelenléte a Földön, de Isten Szentlelkének jelenléte is. Nem túlzás a szeretetet és Lelket azonosítanunk. A kettő adja, teremti meg az otthon minőségét. A haza-érkezést; a hajlék-élményt. Az egymás felé hajlást. A szeretet ezért éppúgy személyes, mint a Lélek − s ezzel tényleg kiteljesedik az Emmánuel, a „velünk az Isten" titka. „Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az az Istenben marad, és az Isten is őbenne" (1Jn 4,16). Ami a mindennapokban láthatatlan, de csak látszólag rejtőzködő, a legfontosabb az életünkben.
„Oly ismerős vagy, mintha hajdan / éltél is volna már velem, / Másoknál, otthon, utcazajban, / Meglátom arcod, hirtelen. / Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem, / Ott vagy te, bárhol is legyek, / Hallom kopogni éji csendben, / Közelgő, könnyű léptedet. / Mondd, nem te suhansz mellettem, láthatatlan, ha ajtót nyitok? / Légből, párából szőtt alakban, te álmaimból támadott. / El-eltűnődöm néha, nem te ültél a szérűskert alatt? / Egy sír gyöpén, a cinteremben, karton kendődben, hallgatag?" (Alexandr Blok, Oly ismerős vagy).
2010-01-05
Windows Live: Keep your friends up to date with what you do online.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése