Vajda Lajos, Madonna a kapu fölött
Régi enteriőrök
C-év, 2. hét, P. (1Sám 24,3-21; Zs 56; Mk 3,13-19)
Napokban gimnazista osztálytársnőm küldött egy könyvet. Hamar István egykori szolnoki református lelkész válogatott igehirdetéseit. Én is ember vagyok címmel. Az írások fölé különös érdeklődéssel hajolok. A gyülekezetükben, talán, egyszer jártam. Katona koromban, egy rövid hazalátogatás alkalmával. A lelkészlak, a Tisza parti sétány sarokháza. Szép, csendes, titokzatos épület volt − annak éreztem. A nyolcvanas évek vákuumában, az ember, kamaszként is, mindig elcsendesedett, ha e „zóna" mellett elhaladt. A szentnek furcsa érzete volt ez. Tudva, érezve, ateizmusok lágy hálójában vergődő kamaszokként is, hogy ez a fehérspalettás, derített okker színű épület: kívül állt a rendszer szűrt levegőjén. Nem ide tartozott. Nem lehetett úgy elmenni a sétányon, hogy az ember ne lassítsa meg, legalább belül, lépteit. A hallgatag fala, mindig csendes belátható kertje. Láthatatlan, rendszerek ritmusát megtörő tajték-törő. Emlékszem, a Verseghy gimnázium előtti park gondozatlan kuszaságára. Háttal a lelkészlaknak, éreztem, halványan: mégis csak tart valamerre ez a lekötött szemű idő. A május elsejei kolbászos, virslis sörsátrak ott sorjáztak a Hamar-lak mellett. Személyesen egyszer, rövid időre találkoztam vele. Látása nagyon rossz volt, de emlékszem puha, tiszta szavára.
A szolnoki Belvárosi templom belső terére is emlékszem, ebből az időből. Beültünk napos, későnyári délutánon a szószék angyalait rajzolni. Betévedés volt. A katolikus hangulat szintén a „szent" erőteljes élménye. S szintúgy vágó kontraszt az eseménytelen hétköznapokkal és vasárnapokkal, a „kinttel." Emlékszem a mélybarna templompadokra. Mint idős emberek keze; a fa, mint a szelídült, év érlelte hús, régi arany-fehérsége előjön a megkopott lakk alól. Egykori ferences rendház volt. A mállás, a leigázott egyház, illatával. Stagnálás, fogyás, valami különös szomorúság, befelé fordulás jelölte meg ezt a benső teret.
Egymás mellé tettem ezt a két képet. Olvasom a református igehirdetést. Karakterét ízlelem. Mély emberi béke és küzdelem. Érezni a lelkipásztor arcát, ahogyan szemben áll a rendszerrel. Az intézményesített mállással. Az igehirdetés, a lelkipásztorkodás alaphelyzete ma sem változott. Mint a dió íze. Az akkor csak kívülről látott lelkészlak „láthatatlan" pillanatképei jönnek át a szövegen. Igen, s érezni, a családos ember Ige által próbára tett élményvilágát. Talán ettől is tűnik életbe-testesültebbnek a protestáns igehirdetés, mint a katolicizmus lelkipásztori hangja. Sokat, nagyon sokat lehet meríteni ebből a kultúrából; s kell is tanulnunk. Irgalmat és emberközelséget. Van Hamar István írásaiban a család, s a gyülekezet, mint tágabb család élményén kívül, még egy további meríteni való. Reformációnak és katolikus jelennek. Ezért értékes ez a válogatás. Az evangéliumi hangnak nemcsak a hús-vér emberi közelség az alapfeltétele. Hanem, amit érzek e régi igehirdetésekből: az egyház kisebbségi helyzete. Amikor nincs jelen, mert kénytelenek vagyunk levetkőzni a „hatalmat". Ami, ha nem vigyázunk, vezérel szót, döntést, kezet, és szívet is. „Ahhoz, hogy felszabaduljon a lelkem, ahhoz meg kell bocsátani, és meg kell értenem a másik embert." A másik rendszert. A másik oldalt. Életünk hiányzó másik oldalát. Amikor az egyház „Exodus" alázata, félelmek nélkül, de tudatunk része. (Ez a hang nincs jelen mostani, hatalmi hőbörgéseinkben. Ettől fals a közéleti logika, ami szervezi − valójában tovább dekonstruálja − életünket. Ezért gondolom azt, hogy kádár-rendszer, a diktatúra hangja, mely a másság tolerálására képtelen, tovább él, és szervez. Egyszerre nincs polgárság és evangélium.)
Minden rendszer mélyén esélyt kap ez az evangéliumi hang. S éppoly valós, mint az Tisza parti délután. A ház okkere, s az ablakok mögül kihallatszó, élő kamaramuzsika. „Azután felment a hegyre, és ő maga hívta el azokat, akiket akart; azok pedig csatlakoztak hozzá. Tizenkettőt választot ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldte őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket." (Mk 3,13-18) Ember és ember, elsőként családtagoknak ezt az evangéliumi közvetlen közelségét megteremteni; és ebből meríteni a feladat. Az egymásnak adott evangéliumi támogatás. Ez a támogatni tudás életünk fokmérője, egyházszervezeti paradigmáink fölött is.
2010-01-22
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése