Vasárnapi Eukarisztia, 2009
Inter-esse
C-év, 3. hét, H. Szent Pál apostol megtérése (ApCsel 22,3-16 vagy 9,1-22; Mk 16,15-18)
Különbséget tehetünk Isten „általános kinyilatkoztatása" és „speciális", egy-egy helyzetre adott kinyilatkoztatása között. Általános kinyilatkoztatása, mindenkihez szól. Azokat a vallási-erkölcsi alapigazságokat jelenti, melyek a hitben és erkölcsi helyzetekben szükséges mindennapi eligazodás alapja. A vasárnapi misék vagy istentiszteletek ezt az általános szólítást közvetítik. A vasárnapi „általános" igehallgatáshoz azonban hozzá kell, hogy tartozzon a személyes találkozás az Igével. „Általános" és „személyesen megtapasztalt" kinyilatkoztatás egyensúlyára van szükség. A szemtől-szembe találkozás a Szentírás szövegével, amikor egy-egy döntési helyzetben meghallom, mit mond helyzetemről − nélkülözhetetlen. Mert ebben az egyedi-eljegyződésben születik meg az egyház hétköznapi hangja. Az egyház és kultúra (benne közélet) közötti nyelvi szakadék nagyban fakad a személy-Írás napi kapcsolatának hiányából. Ami „egyedi kinyilatkoztatás" hiányában, szó szerint hangtalan, és „látástalan" marad a keresztény közösség. Ha a mindennapokban nincs jelen a személy és Írás (egyháza) közötti lelki tér, „nap-mint nap" − akkor a világ kódjai maradéktalanul, egy szólamban mondják ki magukat, s hatják át, nemcsak a közgondolkodást, de a keresztény közösség életét is. Nem arról van szó, hogy egy-egy természettudományos hipotézist, gazdasági, vagy közéleti programot kétségbe kéne vonni. Csak azt megmutatni, elsősorban önmagunknak, hogy van, lehetséges egy morális kód, melybe be kéne, hogy ágyazódjanak. Így nem mi értelmezzük azokat, hanem a szekularizáció kijelentései bennünket. Ebben az értelemben gyöngék, alkalmakként nagyon gyöngék egyházaink. Hitgyakorlók körében érdemes lenne őszintén nyomába eredni a valós statisztikának: egyházaink olvasmányrendjét hányan követjük, hétköznapokon is megnyitva az Ó- és Újszövetséget? Mert, különös dialektika ez, a „személyes kinyilatkoztatás" tényleg személyes tere maga is alapozza az általános kinyilatkoztatást. Mennyire élő a kegyelem kollektív tere. A két „szint" egységét látjuk mind Jézus, mind apostolai életében. Élő, tüzes, rugalmas egyensúly ez. „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek." (Mk 16,15)
A tét sokrétű. Legelőször is, napról-napra meg kell erősíteni világunkban a jót. Világunk potenciális jóságát. Melyet az emberek − elítélt rabtól prímásig, köztársasági elnökig − hordoznak. Isten országát, „vissza kell térítenünk", visszanyújtanunk Istennek: hogy lám, világodban meglátom a jót, s e jóságon keresztül tartozik Hozzád. Ha nem erősítjük meg hitünket a helyzetek és emberek megválthatóságában, világunk, velünk együtt, apránként kicsúszik a kegyelem világából. Ez a Betű, és világ, és személyes élet együtt-olvasásának tétje. A világ „megkeresztelése" abban a személyes „pszichés térben", mely az Olvasás fáradságából adódik. Így a sort a világ megválthatóságában, megszülethető jóságában való hitünk ítéleteként olvasom: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkározik" (Mk 16,16)
A másik tét, a laikus lelkiség születése. Mert jelenleg, ez tapasztalatom, katolicizmusunk talán legnagyobb hiánybetegsége: nincs önálló laikus spiritualitás. Amit annak gondolunk, az sokkal inkább klerikus minták felülről történő „beépítése", vagy beépülése. Önállótlan, bizonyos értelemben függő, és passzív. Nem egyszer szolgalelkű, bántóan lojális, felfelé kegyeskedő. Gyakran törleszkedő, simulékony; s néha a hatalomtól való függésében „klerikális" hang. Tragédiája az, hogy passzív, megoldást, iránymutatást felülről vár. Vagy nem vár, egyszerűen csak jó neki az a státus quo, amit aulák, centralizált szervezeti kultúráink nyújtanak. S, ezt is érdemes megfigyelnünk, e laikus lelkiség legnagyobb mulasztása, hogy elszigeteli klérusát, különösen felsőpapságát a valóságtól. Végeredményben, mi egyháziak, így élünk, észrevétlen, egy sajátos, narcisztikus térben. Pedig a tét, s az evangélium szépsége − megfejteni, s a szeretet figyelmében „feltörni" az izoláció kódjait. „Új nyelveken szólnak" (Mk 16,17); új nyelveken szólni. A megtalálható új nyelv, hiszem, nemcsak befelé, egyházi viszonyainkra megtermékenyítő. A laikus spiritualitás tétje, hasonló módon, a mindennapok „zárványain" oldani. Visszavezetni az „általános" beszédet − az ítélő és érző személyes valóságunkba. Nem zárulhat önmagára a „polisz"; éreznie kell a rábízott embert. Ez a köz-élet, a valóságos emberek közötti valós kommunikáció, az inter-esse születése. Az egyházban és világban egyszerre lenni.
2010-01-25
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése