[homilia] Írásképek

Marc Chagall, Lévi (litográfia)

Írásképek

A-év, Vízkereszt utáni Cs. (1Jn 4,19 - 5,4; Zs 71; Lk 4,14-22a)

„Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket" (1Jn 4,19). „Jézus a Lélek erejével visszatért Galileába, és elterjedt híre az egész környéken"(Lk 4,14). Mindkét beszámoló a szeretet vonzásáról tudósít. Jézus élete Isten „vonzalmát" teszi megtapasztalhatóvá. A szeretet − s természetébe vezet be bennünket az evangélium: vonzás. Akkor is, ha nem kíséri öröm, vagy derű. A mindennapok rutinját azzal képes felülírni, egy későbbi ünnepbe közelíteni, hogy jobbik önmagunk felé vonz.

„Szeretni" mindig feltételez egy megmagyarázhatatlan középpontot. Különös természetű centrum ez, hisz bár közép-pont, mégis követjük. A szeretet paradoxonja: életünk középpontja rajtunk kívül foglal helyet. Jézus számára ez a vonzás „felfelé" mutat, az Atyához. Emelkedés. A többlet születése. Ezért megy magas hegyre, ezért képes a vízen járni, ezért képes öt kenyérből és két halból ezreknek adni. El kéne végre hinnünk, hogy életünkben tényleg a szeretet az egyetlen valóságos csoda. Valóban jelenvalóbb, valóságosabb, és maradandóbb minden más vonzásnál. „Mindenki szeme rajta függött a zsinagógában" (Lk 4,21). S szövegünkben folytatódik a felismert irány. Jézus épp az imént fejezte be felolvasását a zsinagógában: „Az Úr lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessen a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét" (Lk 4,18-19). A héber írás betűinek hullámzása, mint a vízinövények ingása „felfelé" − nemde ebben az erőtérben születik? Chagall képei tulajdonképpen képi átírása a héber írásjegyek függésének Isten szaván.

(S csak zárójelben, a mi latin ábécénk „alapvonalon" áll, büszkén, magabiztosan, ingathatatlanul; sorvonalra íratik, melyet ural. A héber írás mindig függ, a képzeletbeli vízszintes sorvonalára alulról illeszkedik. S keleti népek írásban megformált érzékenysége az is, hogy a jobbról balra olvasás, mindig szembe megy a lineáris időészleléssel, és tér feletti uralommal-szemmozgással. A „latin" karizma, előre utat törni az időbe, kontroll alá vonni időt, jövőt, természetet; ha kell, a felejtés árán. A keleti írás, amint ellentétes irányban letapogatja írásjegyeit, mintha különös módon stimulálná a pszichét. Az emlékezés „genetikailag" kódolt ebben az írásmozgásban. A hűséget, az ősökkel való szolidaritást, a történelem Istenén való függés érzékét élesztgetik. A szeretet anamnézise ez. S a mi nyugati elmélkedésünk az olvasott szövegkép felett, nem egyfajta visszatérés a latin betűinkben egyébként megőrzött anamnetikus érzékenységbe? Felismerni, hogy a szeretet; s letűnt generációk élete, az „ősök" láthatatlan, de annál valóságosabb forrás?)

Amint láthatatlan, mégis ábrázolt az a csönd, ami beköszönt szavai után: „Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára" (Lk 4,21). Olyan jó lenne felnőni, felemelkedni ebbe a „felső légkörbe". Olyan jó lenne rábízni magunkat az itt megtapasztalható áramlásra, erőre és sodrásra. Jó volna áttörni a posztmodern felejtés börtöneit. Elragadtatni abba a valóságba, ahol gyógyulnak az emberek sebei és könnyebbülnek terheik. Mert a közösen emlékezett történelem gyógyít; s ez a népek, s egy nemzet egyetlen esélye a gyógyulásra. Emelkedni.

A jelenet egyben, egyházi olvasatban, az Eukarisztia ikonja, „ős-eukarisztia". Jézus most egyetlen, Istenéig emelkedő Betű. Önmagát megsokszorozó Szó. S a pillanat, amikor „mindenki szeme rajta függött", valóságos Lélekhívás, mint a keresztény eukarisztiában. Az Abbán-atyán való függésben, ahol kapocs, „sorvezető" a Lélek − adja magát Jézus, mint gyógyító. E gesztusa a kereszténység egyetlen hiteles motivációja. Emelni, közösen emlékezni tanítani, egybe fogni, meghívni: „az Úr kedves esztendejébe." (Lk 4,19).

2005/2010-01-06