Fej, (Winchester Cathedral)
MI MINDENT ADHATUNK ÁT? - ELMÉLKEDÉS A KÖZVETÍTÉS FONTOSSÁGÁRÓL
Az igazsággal mindig közvetítésben találkozunk. A hit, miként Szent Pál mondja, hallomásból ered. Az értékeket sem közvetlenül fogadjuk be, hanem mediáció útján. S nem kivétel Isten sem: közvetlen felfogása nem lehetséges. Szeretetével találkozni, mely ő maga, mindig közvetítők útján tudunk. Szükség van a médiumra, a közvetítő közegre. Az, hogy érték, igazság, Isten, tudás számunkra mindig közvetített - átadott - valóságok, az áthagyományozás felelősségét vetik fel. Ha úgy tetszik, a média természetét. Az izgalmas azonban, hogy nem pusztán az "információ" átadásáról van szó. Az átadás átalakítja közegét. A kultúra tere, épp a közvetítésben, a közvetítésből születik meg. Az áthagyományozás tétje, hogy annak tartalma hogyan befolyásolja a személy "lelki terét". A paradosis, mely átnyújtást jelent, erkölcsi esemény. "Ma annak a pszichés tér leromlásának vagyunk tanúi, mely kultúránkat definiálja. Pszichénk e benső tere, mint a fényképész sötétkamrája, magába fogad minden benyomást, emléket és élményt - hogy abból jelentést, értelmet teremtsen." (Julia Kristeva, Proust: Jelen időnk nyomában című interjú). Julia Kristeva Az öregember és a farkasok című regényében emléket állít az édesapja által képviselt világnak, melyet, ítéletében, elnyel a "látványosság társadalma". A média világa, ha úgy tetszik. Az a médiakultúra, amely, ha nem fölöttünk álló értékeket képvisel: csak önmagát kínálja. Kristeva bemutatja a "nárcizmus" diktatúráját, mely miközben folyamatosan "izgat", emberségünket oldja fel. "A regénybeli farkasok fertőzőek. Olyan mértékben megfertőzik az embereket, hogy a végén már fel sem ismerik saját, emberi arcukat. A farkasok a mindegyikünkben ott lakozó barbárt és bűnözőt jelképezik. A >közönségesnek< (>banális<) azt az invázióját jelentik, mely a gengszterségen, korrupción, és törtető érvényesülésen át az érték minden előfeltételét kiölik." Kristeva pesszimizmusát lehet vitatni. Ám ami tény: a "benső tér" hiányában, melyet örömeink, gyászaink, és megosztott élményeink alakítanak ki, semmiféle igazság nem lehetséges. De mi ez a "benső tér"? Mi az első élményed róla? Te milyen történetet osztanál meg születéséről? Tudunk-e emléket állítani az életünkben közvetített szeretetnek?
*
Gyermekkorunktól felnőttkorunkig nagy utat tesz meg bennünk a hit. Felbecsülhetetlennek érzem a pillanatot, amikor nagymamám először mondta ki, imára hívva, Isten nevét. Egy kultúra lélegzetvétele a pillanat, amikor a gyermekpsziché először issza magába a szót: isten. Igen, így kisbetűvel. Mert még minden gyanútól mentesen fogadjuk. Emlékszem, mint egy játék vagy egy "könyv", egy velünk; odakerült a többi dolog és esemény közé. Isten és világom között nem volt még távolság. Teljes egyenrangúságban élt innentől emlékeim között, jelenemben, immár "névvel névtelenül", de mindig jelen. Egyszer csak ott volt, teljes természetességgel. S a tény, hogy Istent egy szeretett személy közvetítette - tette Őt a legvalóságosabbá. Hisz valósága elválaszthatatlan volt nagyszülőm lététől, kézzelfogható valóságától. S most, utólag visszaemlékezve, azon az éjszakán, a mesemondás előtti imában kimondott szóra: valójában visszatért, mint Neve annak, akit gyermekként mindannyian már megtapasztaltunk; jóságként, ami fogadott, ami körülvett. Az "Isten" szóban természetességgel összegződtek a megtapasztalt igazságok; mely igazra a gyermek a legérzékenyebb. Számára nincs valóságosabb az ígéretnél.
Nos, azt hiszem, Ábrahám kiválasztásának történetét ebbe a gyermekkori ősbizalomba visszahelyezve kell olvasnunk. Hisz a hit teljességét kívánja meg; s a hit teljességét idézi fel bennünk. Számomra ez a bizalom a kulcs minden közvetítéshez, így a médiához is. "Ábrám arcra borult. Isten így folytatta: >Íme, itt vagyok! Ez az én veled kötött szövetségem: sok nemzet atyja leszel. Ne is legyen többé Ábrám a neved, hanem Ábrahámnak hívjanak, mert sok nemzet atyjává rendeltelek! Nagyon megsokasítalak, és számos nemzetté teszlek; királyok származnak majd tőled.<" (Ter 17,3-7) Valóban mélyen szentírási a gyermekként befogadott, Istennel való találkozás. Ma már látom, átkelve emlékéhez a "későkádári és posztmodern médiatengereken": mennyire archaikus tett volt a hit átadása nagyszülőm részéről. Ő is így kapta, áthagyományozva, édesanyjától s nagymamájától. Az anyai, ősanyai tudás ölelésében; mint kultúránk és közösségünk mélyrítusaként. Ebben a szóban-találkozásban tárul fel egy nép évezredes története. Látom, ahogyan szobák mélyén, sátrak mélyén, éjszakák mélyén átadatik a szó: Isten; szeretet. Levédia, Etelköz, Kazár Birodalom pereme, sztyeppék, és a Jordán vidéke; s talán egészen a kínai nagy falig. Nos, ezt a szövetséget törtük meg, felejtésünkben és hűtlenségeinkben. "Eltűntek a kendős nénik, eltűntek a csizmás nagyszülők" - csengenek fülemben máig régi miskolci rendtársam szavai - "velük egy minőség tűnt el." Pedig abban az esti találkozásban, Isten első érkezésében az Írás egésze ragyog: "És azt a szövetséget kötöm meg közöttem és közötted, és utódaid között, nemzedékről-nemzedékre örök szövetségül, hogy Istened leszek neked, és utánad a te utódodnak." Igen; a kommunizmus és az azt váltó esztelen (most épp ránk omló) kapitalizmus - a törvények diktatúrája és delíriummá bomlása - azt a nagyszülői hangot némította el. Egyik erőszakos propagandával; a másik, mint a bennszülötteket csábítani szokás, narcisztikus életszínvonallal - de elérte az őskincsünk feladását és elkótyavetyélését. Az emléktelenséget.
*
Még mélyen böjtben járva, a hit újraszületése - húsvét - előtt írom e sorokat. Világunk még kificamodott világ, ahol úgy tűnik minden közvetítés kudarcot vall. Ahol minden visszatérés az első szeretethez, szinte lehetetlen. Mintha a mi "mediatizált" életünk is arról szólna, hogy hogyan utasítjuk el dühvel - a valódi rálátást önmagunkra. Erről szól a passiótörténet, Jézus közvetítési kísérletének sorai. "Most ismertük meg, hogy ördögöd van. Ábrahám meghalt, a próféták is, és te azt mondod: >Ha valaki a tanításomat megtartja, nem ízleli meg a halált sohasem.<>Teljes elvetéséig, vérig fajul majd a vita - éljük majd át nagypénteken. Mégis ez az a pont, ami a szentírás valóságát gyermekkori hitemmel összeköti. Amit ugyanis Jézus Krisztus kijelent, olyan mélységű és súlyú, amit csak az első hit tisztasága képes elfogadni. ">Bizony, bizony mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.<>Istenünk<, pedig nem ismeritek őt. Én azonban ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem őt, hozzátok hasonló hazug lennék. De én ismerem őt, és a tanítását megtartom." (Magyar acsargó történetünk is, a szív most bírált ürességének meghosszabbítása. Valahol mélyen, kegyelemtől megjelölt gyermekségünk - a haza - elvesztésének tudtul adása. "Ekkor köveket ragadtak, hogy megkövezzék. De Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból." S "mediatizált" életünkben nem szól-e szinte minden a gyermekkori első hit és bizonyosság elvesztéséről?)
*
Kristeva mondja, hogy a fogyasztói médiavilág lélektani zsákutca. Mindennél jobban fenyegeti az értelem "Szimbolikus rendjét" a testi "drájv-energiákba" való visszahullás. Mintegy fordított fejlődéstörténetünk ez. Visszautunk a Nyelvből, a nyelv előtti, kifejezés előtti "narcisztikus elszigeteltségbe." Kristeva freudi éleslátással állapítja meg: mind a személy, mind a kultúra születésének előfeltétele a drájvok formátlanságból, ahogy ő nevezi "szemiotikus-anyaiból" való kiválás. Így leszünk ugyanis "beszélő lénnyé", átadni, mediálni képes személlyé. Ma mindezzel ellentétben az indulattól feszülő közösségeink visszahullását láthatjuk az eredendő nárcizmusba. Ezt közvetíti és kínálja fel élőben a média. A csillogás, az önkényeztetés és a rafinált tudatmódosítások világától várunk védelmet, s paradox módon támogatást: figyelmet és szeretetet.
Keresztény szempontból, kultúránk "nagypénteki szituációja" ez. A "szemiotikus" kontrollálatlan áramlásában nem látjuk az Atya "nyitott" szimbolikus rendjét. Vakok vagyunk arra a szóra, "atyai tekintélyre", mely egyedül lenne képes leválasztani bennünket narcisztikus fogságunkból. E kultúra a Keresztet nagypénteken majd üresnek látja. A Fiú szenvedésében nem látja meg az Atyát. Távollévőnek, semmisnek tartja majd - hisz vak rá; önnön csillogása vakítja el. Pedig a Kereszt lesz az a hely, amely kinyilvánítja az Atyát. Aktív szeretetét. Ahogyan szenved, agonizál fia elvesztésén. Kultúránk nem fogja látni az Abba teljes gyászát, ahogyan teljesen elfogadja fia elvesztését. S nem fogja felfogni radikális válaszát sem: a Feltámadásban visszaadja a Fiú életét, nekünk. Nem bosszút áll, nem úgy bánik velünk, ahogyan mi kezeltük Őt - hanem fiaiként átölel bennünket. Épp húsvét ajándékában írja felül és állítja helyre "szemiotikus ösztöneink" és a "Szimbolikus rend", a Törvény megtört rendjét. A Feltámadás ajándékaként istenképiségünk megfogalmazását szemlélhetjük majd. Azt a mintát, mely mentén kultúránk újraformálható. Ahogyan szó szerint képessé lehet a "kegyelemre" - az irgalomra. Ennek az Abbának a láttatása a tét. Szeretetének nagypénteki krízisébe bevezetni, ahogyan Ő válaszol kultúránk krízisére. Ez egy tisztánlátó kereszténység feladata. Ennek tolmácsolása egy keresztény érzékenységű média feladata, a Főparancsolat rendjéből tápláltatva. Megmutatni, hogy felnőttkorunkig - az első nagyszülői szótól - nagy utat tehet meg bennünk a hit. S az a szó, a benne közvetített bizalom és remény világa, újra belátható.
London, 2009, április 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése