Ázsia elefánt (Elephas Maximus) szeme
Kapun, át
B-év, Nagyhét H. (Iz 42,1-7; Zs 26; Jn 12,1-11)
Nagyhét evangéliumbeli történéseiben oda kell figyelnünk a női reakciókra. Nem könnyű, mert benne a férfi megnyilvánulások dominálnak, hisz a szerzők patriarkális világunkhoz tartoznak. Az Újszövetség szövegét azonban, valami különös érzékenység hatja át. Az anima éppúgy lélegezhet szövetében, mint az animus, „a férfi ráció." (Megjegyzem, nagyhét eseményei inkább e férfivilág kudarca, „csúfos apoteózisa". Áruló, félénk tanítványokat látunk; hideg értelemmel koncepciós pert szövő politikus-játszámákat. Az igazságra vak, cinikus Pilátust; és katonákat.) A nagyhét és húsvét hajnalának dinamikája azonban a „női jelenlét" legszebb megnyilvánulásait adják. Az evangélium tekintete mély szimpátiával tekintene e hűségre, melyet e hét nőalakjai képviselnek. Megmagyarázhatatlan, értelmen és ösztönön túlnyúló érzékkel tévedhetetlenül észlelik azt a „csobbanást", mely egyszercsak ott gyűrűzik a felszínen. „'Aki befogadja azt, akit elküldök, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött.' Miután ezeket elmondta Jézus, megrendült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: 'Bizony, bizony, mondom néktek, közületek egy elárul engem.'" (Jn 13,20-21) Péter és a többi tanítvány mindvégig megmaradnak a felszínen. Gyakorlatilag Jézus elfogásáig, sőt, húsvéti megjelenéséig, nem lépnek ki az események linearitásából. Töretlenül hisznek benne, hogy az ő várakozásaik szerint, ahogyan eltervezték Mesterük sikerét, történik majd minden. Pedig voltaképpen, a férfi apostolok csak mellékszereplői az eseményeknek. Jelenlétük erőtlen, megmagyarázhatatlan passzivitás. „Zavartan néztek egymásra a tanítványok: vajon kiről beszél?" (Jn 13,22) Ezt a vakságot és delíriumot kéne bevallanunk. Harcos agyunk és férfikezünk nyomán megváltatlanságba foszló világunkban.
*
Az evangélium megörökítette delíriumon mégis átszűrődik egy néven nem nevezhető megértés. Nem tudom másként nevezni ezt a minőséget, mint „anyai tapasztalás". Filozofáló értelmünk nem érzi ezt, s különösen nem patriarkális teológiánk. „Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával." (Jn 12,3) A feltámasztott Lázár házában, Júdás tökéletesen demonstrálja érzéketlenségünket. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?" (Jn 12,5) Jézus válasza elsősorban nem Júdásnak szól, hanem a rá figyelő animának. „Jézus erre így szólt: 'Hagyd, hiszen temetésem napjára szánta; mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek!'" (Jn 12,7-8) Ezzel a köszönettel rámutat arra a gondolkodási mintára, mely életünk megújítója lehet.
*
Kristeva az anyai tapasztalatot javasolja egy új érzékenységű etika kiindulásául. Az anyaság élményére, meggyőződése, kultúránknak életbevágó szüksége van. Érdemes teológiai tudásunkkal is megszívlelnünk e freudi gondolkodó sorait. E hitbeli tudásunkat beillesztem értékes soraiba. „A terhesség drámai megpróbáltatás: a test megkettőződése. Az én és a másik, a természet és tudatosság, a testi folyamatok és a beszéd 'szétválása' és együttélése. Az önazonosságot alapjaiban megrengető kihívásához, párhuzamosan, a teljesség látomása, és a narcisztikus zavartalanság társul. A terhesség így egyfajta intézményesített, társadalmilag elfogadott és természetes pszichózis. Másfelől azonban, a gyermek érkezése az anyát egy páratlan tapasztalat labirintusán vezeti át. Megérteti vele a szeretetet egy másik személy iránt [Isten radikális mássága ez], mely szeretet ellentmond önszeretetének. [Ne feledjük, Samuel Beckett tapasztalatában szeretetünk és énünk véges, 'kimerül'!]. Mint tükörképét tanítja meg szeretni; mint azt a másik személyt, akivel az „én" egybeolvad. Ez a figyelmessé, gyöngéddé, és önfeláldozóvá válás meglehetősen lassú, bonyolult, és gyönyörűséges folyamata… Ily módon, a ['kegyelemtől megérintett'] anyaság valódi teremtő cselekedetté válik, olyasvalamivé, amit még elképzelni sem tudunk." ('Nők kora', A lélek új betegségei c. könyv) Nos, a nagyhét női alakjaiban, Mária Magdolna, Márta, és anyja Mária magatartásában az „Istentől való várandósság/terhesség" kihívását szemlélhetjük. Azt az életadó mintát, ami egyedül orvossága fogyasztóiságba és törzsi háborúkba ájult kultúránknak. Nárcisztikus ön-szeretetünknek, mely kizárja a másságot – különösen is Isten valódi, radikális másságát –, életbevágó szüksége van az élményre: a szakadásra énünk és az Isten között; akit felelősségünk méhében hordozunk. A nyitottság az életadás e parancsolatára, a Megtestesülés titkára, valóban különös kapcsolaton vezeti át az „anyát". A befogadásnak ezt a titkát érted meg, felidézve a virágvasárnapi bevonulást Jeruzsálem (egyben mélyen szimbolikus) Kapuján. „Ne félj, Sion leánya, íme, királyod jön, szamárcsikón ülve."(Jn 12,15)
2009-04-07
Illusztráció: Latinovits Zoltán Shakespeare 75. szonettjét mondja a http://www.youtube.com/watch?v=7rzu1WUonPc on
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése