Delírium, Püspökök náci köszöntéssel, Goebbels-szel és Frick-kel
Határvisszaszámlálás
B-év, Virágvasárnap (Iz 50,4-7; Zs 21; Fil 2,6-11; Mk 14,1 - 15,47)
Virágvasárnap nem egyszerűen liturgikus ünneplés. Békés, fegyelmezett liturgiánk mögött Isten zokogó indulata feszül. Bár a felszín szép, békés, mondhatni "kenetteljes" szertartás, a keresztény közösség emlékezete azonban belök középre; egy, az értelemmel felfoghatatlan örvény közepébe. "Két nappal ezután volt a húsvéti vacsora és a kovásztalan kenyerek ünnepe. A főpapok és az írástudók azon tanakodtak, miképpen fogják el őt csellel, és hogyan öljék meg." (Mk 14,1) Mint Bartók I. Zongoraversenyének allegro tétele, 1926-ból. Vihar. Épp úgy két világ, két világégés, az első és a második világháború észvesztése közé vetve. Bartók maga írja, erre az időre már hitét veszítette; mégis, az űzött Isten Fia sebzettségével észleli "zuhanásból zuhanásunkat". Így látod ott Jézus Krisztust, az első századi palesztinai férfit, szintén két, felfoghatatlan part között. Az egyik, ahogyan harminchárom évét, szívének termékeny magjait - értékes szavait - most kezdi kiköpni magából "szülőföldje". A vallási vezetők elutasításával pedig, akiknek értelmét, mint Lear királyét, szintén elborítja valami megmagyarázhatatlan őrület, egyenesen kihányja majd magából. Fondorlattal, delíriumban, maguk is űzötten - függetlenségét veszített, római iga alatt nyögő ország -: kényszerpályán. A másik, fájdalmas part, amikor majd zuhanását nem fogja fel senki. Sem angyal, sem atyja; sem anyja szeretete. Magára marad, teljesen. Senki nem vigasztalja majd. Kutyák nyalják majd a kereszt tövén lecsorgó vérét. Értelme szétzúzódik; ahogyan miénk is a halál sivár felfoghatatlanságán. Nem lehet, nem szabad elspiritualizálni a történetet. Nem lehet átélni sem. A liturgiában maximum narcisztikus, gyönyörködtető módon újra- játsszuk. Mint valami szép balettet. Egyebet nem tehetnünk. Egyedüli felmentésünk, hogy ugyanez az örvény vár ránk. Hit nélkül. Támasz nélkül. Árván. Az egyetlen tény, ami rendelkezésünkre áll majd, hogy az Ő zuhanása egyszer már átsuhant ugyanazon a teren. Testünkön és lelkünkön.
Mégis muszáj értelmet adnunk nagyhét drámájának. Ugyanis nagyhét minőség, ismétlődő krízis, kultúránk alapfunkciója. Ha van kiút, azaz kilátás a mi magyar őrületünkből, ez a rálátás helyzetünkre egyedül nagyhét kríziséből születhet meg. "Nagyhét" minden közösség benső történése. Érzékenyen megfigyelve meglátjuk: szerv, élő funkció, hogy útvesztésünkből felszínre bukkanjunk. Az őrületig izzó krízis, bármilyen paradoxon, a kultúra védőfunkciója. Utolsó kísérlete, hogy értelmet generáljon, "feltámadásba" hívva az értelem, értékek, vágyak töredékeit. Azokban a helyzetekben következik be, ahol a társadalmi kohéziót szervesen megteremtő, és a nagyobb kiingásoktól megkímélő Jelentés egyszercsak - mint a leoltott villany - nincs jelen. Keresztényként a kultúrának ezt a tengelyét szeretetnek nevezzük. Szekuláris leágazásában pedig, mert ebbe is, mint ahogyan a fa évgyűrűit váltva továbbnő önmagába, humanizmusnak. Nos, ez a szövetség veszhet el. Pontosabban: ebből a szövetségből zuhanhatunk ki. Ehhez a logoszhoz, szerető értelemhez lehetünk hűtlenek. "És megharagudtak az asszonyra, de Jézus ezt mondta: 'Hagyjátok őt! Miért bántjátok? Hiszen jót tett velem, mert a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, jót tehettek velük, én azonban nem leszek mindig veletek. Megtette, ami tőle telt: előre megkente a testemet a temetésre.'" (Mk 14.5-8)
Bármilyen paradoxon, de közéleti őrületünk épp ilyen mélykrízis. A pártok, közösségek, egyének valami megmagyarázhatatlan ösztöntől vezérelve, a passió-zuhanás zónájába vonszolják magukat. Mással nem magyarázható a benső szakadék felé való birkózásunk, delíriumba merült kommunikációképtelenségünk: mint a Forrás, a stabilizáció szelíd zónájának, a Szeretetnek az elvesztésével. Sőt, tovább megyek. Ez a halálos, a múltat és jelent teljesen összeroppantó dráma szó szerint a kegyelem elvesztése. Nincs irgalom, nincs kiengesztelődés, nincs gondolkodás, összeadott értelem és szolidaritás: mert nem lehet. Marad a kegyetlen dráma, betolni az áldozatot, Isten Fiát, vagy ha nincs más, önmagunkat középre. Megsebezni az Istent. Az utolsó tabut. Hogy választ adjon. Bármilyet; amilyet csak ő adhat; ha bevalljuk nincstelenségünket és meddőségünket. Persze, ilyen határhelyzetekből, mindig csak áldozathozatal árán születik meg a stabilizáció. Vér, a vesztés, az elvesztés, a visszafordíthatatlan elszakítás, a gyökerestől kitépettség, a jóvátehetetlen árán. Tehetetlenségünk átélése árán. Nos így látom magyarságunk haláltáncát. Hitetlenségünk, és teljes meddőségünk tagadva bevallása ez. Nem a pártok irányítják a helyzetet (amit utólag persze, halálunkig szégyellni fogunk), ez csak ostoba illúziójuk. Túl vagyunk a szereteten. Túl vagyunk azon, amit sem a jobb, sem a baloldal nem vett észre; amíg még a szeretet és értelem légkörében, a visszafordíthatóságban röpködtek a kések, és háborús bűnökkel felérő ostoba politikai píár-stratégiák: eközben felélték népük emberségét, energiáit, és értelmének kerekded mondatait. Innentől egy esély maradt, hogy ez a seblázunk talán láthatóvá teszi és összegyűjti a kultúra szétzúzott mozaikját.
*
Nos, ennek fényében töprengek el a papság funkcióján; a katolicizmus krízisén. Pontosabban: válságra hangoltságán. Természetellenes állapotunkban, kiszakadva, maximum szublimálva a biológia rendes rendjét, Isten eljövendő országából, mint ígéretből merítünk. Elvileg, a papság, mint a művészet, a "szemiotikus-káosz" (testünkbe írt kontrollálatlan energiák) és a szimbolikus rend (Törvény, jog, kultúra) törésvonalában él. Nyitott tudattal, hogy a balanszot, mely közösségeink vészes kilendülését a Szeretettől hivatott helyreállítani, meg tudjuk teremteni. Ezért, hogy a pap, a művész, elvileg érzékenyebben, az élet értékeinek áramlására élesebb szemmel él; mint kultúrájának funkciója. Feladatuk az, hogy a hiányokra és forrásukra érzékenyítsék a tekintetet. "Azután vette a poharat, hálát adott, odaadta nekik, ittak belőle mindnyájan, és ezt mondta nekik: 'Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik, a szövetség vére: Késői kéziratok szerint: az új szövetség vére. Bizony, mondom néktek, hogy nem iszom többé a szőlőtő terméséből addig a napig, amikor újat iszom az Isten országában.'" (Mk 14,23-25) Természetesen, a passió fölött nincs rendelkezése egyikünknek sem. A pap, a művész, amit tudtul adhat az, hogy az őrületnek tengermedre van. Világunk nem folyhat szét, mert létezik a kegyelem. Éppolyan valóságosan, mint ahogyan most közöttünk és kultúránkban vergődik a Fiú. Nem a szétesésé a végső szó, mert létezik az Abba, Atya; mely jelenlét úton van. Mely jelenlét és érkezés azonban, kiérdemelhetetlen. Éppúgy, mint Bartók 2. zongoraversenye allegro tételének elnyugvása sem születhet meg belülről; s melyre a válasz majd az 1945-ös, befejezetlen Harmadik zongoraverseny Adagio religioso tétele lesz. Egy új, első lélegzetvétel.
Illusztráció: Bartók Béla Harmadik zongoraverseny, adagio religioso téte
a http://www.youtube.com/watch?v=ET2oI0RV5P0- on
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése