Derkovits Gyula, Püspöksüveges önarckép (1920s)
Nem fog éhezni
B-év, húsvét, 3. hét, K. (ApCsel 7,51 - 8,1a; Zs 30; Jn 6,30-35)
Hitünk nyelvétől alapkövetelmény, hogy rugalmas és nyitott legyen. Ha saját vallásunkról való beszédünk „rideg” és rugalmatlan, nem nagyon alkalmas élő Isten-tapasztalat átadására. Természetesen, hitünk alapigazságait pontosan, és mindennapi változás nélkül őrizzük a Hitvallásban. Mégis, szükséges, hogy e hit keresztények által beszélt nyelve „használható” legyen a világból érkezők számára is. Azért is követelmény ez velünk szemben, mert egy olyan kultúrában élünk, amely minden ízében egykori keresztény alapokon nyugszik. Ezért lehetséges a „fordítás” elvileg szekularizált környezetben is. Lehetséges, és szükséges – még ha ez kihívás elé állítja is a hagyományos teológia nyelvét. S főként szeretetünket.
Először is azzal, hogy ne gondoljuk, hogy a vallási nyelvünk privát tulajdonunk lenne. Jézus küzdelme e nyelv megújításáért és egyetemessé tételéért ezt mutatja. A hit nyelve, s benne a teológia, Isten országára nyitott ablak; meghívás. Kell, hogy legyen olyan szeglete, amiben, s ez a kulcsszó, magára ismer minden ember. A mai evangéliumban ezzel ellentétes, a vallási nyelvet és élményt privatizáló mentalitás szólal meg: „Erre megkérdezték tőle: ‘Milyen jelet viszel végbe, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit cselekszel?’” Ebből a bezártságból kell kilépni. S olyan nyelvet, és az együttélésnek olyan cselekedetekbeli közegét megteremteni, ahol az emberek testi-lelki vágyainak medret tudunk adni. Ahol az emberben ott feszülő agressziót, félelmeket, formátlan energiákat, mint ércet „bele lehet csorgatni a kereszténység olvasztókohójába.” Persze, ehhez élettel teli történetekre, energiáktól feszülő vágyakra kell, hogy találjon a kívülről érkező. Nem a kegyelmet szűk marokkal mérő kicsinyességre. „Jézus ezt válaszolta: ‘Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.’” Tágasság, igen, ez a jó szó: tágasságra van szükségünk; a szabadság élményére. A tét, valóban az, hogy a mai ember a keresztény történetben felismerje végül saját történetét. Az a fajta „teológiai nyelv”, amely nem klisékből, jó és rossz banális leegyszerűsítéséből áll. Mert a teológiának ez a fajta „üresjárata” nyugtalanító történeti lecke. Csak csendben kérdezem, hogy az európai „platonizáló”, a testi-pszichés lét nagy kérdéseit fokozatosan félretoló lelkiségi nyelvünk mögött mit találunk? Miközben személyfogalmunkat, kegyelemtanunkat már-már angyali tisztaságig desztilláltuk; lehetetlen nem észrevenni a sokkoló kontrasztot. Ahogyan az európai kereszténység hódító, kolonizáló, sőt, rabszolgatartó imperializmussá nőt. Vagy kontinensünk évezredes benső háborúi, pl. Ez, bármennyire szépítjük, „angyali” nyelvünk következménye is. Az európai ember a „freudi testen” át feltörő agressziót egyre kevésbé tudta vallása narratívájába írni; elsősorban, még a keresztény egység idején is, belső nyelvi akadály miatt. Nincs mit szépíteni, bezárkózó teológiánk nem tudott „screen”-né válni, valódi kulturális ernyővé. Mellyel azonosulva, arra-abba beleírva „energia kitöréseinket” és nyugtalanító fantáziáinkat – szublimálódik, teremtő kultúrává változik máskülönben erőszakos menetelésünk; és sodródásunk. Így kéne, e nyelvi útvesztésünk fényében újragondolni az egyház és kultúra közötti törések történetét. A nyelvi szakadékot, ami teológia és kortárs gondolkodás között húzódik. Ezért kell Jézus élő nyelvéből kérnünk, mely „éhségünkre és szomjunkra” választ adni képes, tápláló nyelv. „Ekkor azt mondták neki: ,,Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!'' Jézus azt felelte nekik: ,,Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”
2009-04-28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése