15. James Irwin, az Apollo-15 holdkompjának pilótája az amerikai zászlónak tiszteleg
a Hadley-Appenine leszállóhelyen
Mátrix
B-év, húsvét 2. hét, Cs. (ApCsel 5,27-33; Zs 33; Jn 3,31-36)
Isten szabadító szava meg fog érkezni, minden sűrű ködön át. „Aki felülről jön, fölötte van mindenkinek." Csak ki kéne valahogyan látnunk, ha csak egy pillanatra is, világunkból. S ez a kihívás. Mert tagadhatatlan, hogy nem látjuk zártságát; ahogyan „befelé" fordít. Földre szegett tekintettel. „Aki a földről való, az földi, és a földről beszél." S nem tudom, hogy a gazdasági válság következményei valóban egyfajta kijózanodásra vezetnek-e? Tisztába jövünk-e kultúránk bezártságának a természetével? Hiszen elvileg, józanodás és veszély idején, ösztönösen az emberi kötődésekre; rég nem ápolt kapcsolatainkra; a szeretetre kéne figyelnünk. Magától sosem történik meg a csoda. Útjaink kritikus felülvizsgálása nélkül, mely mindig erőfeszítés, nem fog menni. Már maga a kijelentésre figyelnünk, tekintetünk „mondaton tartása" is erőnket próbálja: „Aki a mennyből jön, feljebb való mindenkinél." Belezsibbadunk. S nincs is ezen csodálkozni való. János evangéliumának soraiban, lelkünkre beszél az Isten. Bizalmat, s kitartást kér szavai – érkezése – iránt. S egyben éppily fajsúlyos szembesülést kultúránkkal. Ám fontos megfigyelnünk, hogyan kéri ezt tőlünk az Isten. Arra hív, hogy válságban lévő kultúránkat reményben lássuk. Szeretetben; mert ez adja a legpontosabb diagnózist. Nem baj, ha meghasonlunk azzal, amiből érkeztünk. A leválni tudás e krízisről döntő. Ám muszáj, hogy az evilág, világod maradjon. Muszáj, hogy közted és a világ között beköszöntött kritikus távolságot szereteted töltse ki: gyógyulást kérni és vinni. „Arról tanúskodik, amit látott és hallott, de a tanúságát senki sem fogadja el. Aki elfogadja tanúságát, az igazolja, hogy Isten igazmondó."
Nos, milyennek látjuk meg a világunkat? Először azt tárja fel a Lélek, hogy sebesült kultúránk kétségbeesetten próbál új „értelmet" teremteni önmagából. Megkísérli, hogy „identitásait" megújítsa. Világunk pörög. Próbálja minduntalan felizzítani a gazdaságot, a piacokat, és a fogyasztást. Háborúkat, vagy hangos válságokat termel; hírekkel bombázza önmagát. S mindezt azért, hogy megerősítse önazonosságát – önmaga által. Azonban ez illuzórikus „öntudat." Samuel Beckett alakjainál figyelhetjük meg ugyanezeket a „dubletteket". Szereplői monológokat mondanak, végtelenül – s saját hangjuknak ők a hallgatói. A „visszhanggal" beérik, mert énjük megerősítéseként élik át. Ez az ön-izgatás a fogyasztás „értelme." Kétségbeesett visszaigazolást szeretnénk kapni arról, hogy vagyunk: érzünk, bőrön, gyomorban, szemmel. Megerősítést vágyunk, narcisztikus módon, hogy ez a mi életünk; teljes élet. Isten beszéde érteti meg velünk, hogy ez a kultúra mennyire autizmusban él. Örömünket, izgalmunkat leljük egy „nyelvben", a képek világában – amely megrekedt, valahol félúton, a testi izgalmak és az emberi szó között. Inkább lázas izgatottságság, semmint gondolatok. Isten nyelve, mely az emberi nyelvet tükrözi, ellenben folyékony, és folyamatos beszéd.„Mert akit Isten küldött, az az Isten igéit mondja, ő ugyanis a Lelket nem mértékkel adja." A szeretet, melynek természete, hogy kimondjuk – megosztjuk és megvalljuk –, lehetetlenné válik, ha nem fejezzük ki. Ez a kilépés tétje autizmusban rekedt posztmodern világból. „Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe adott. Aki a Fiúban hisz, annak örök élete van, aki pedig nem hisz a Fiúban, nem látja meg az életet, hanem Isten haragja marad rajta." „Isten haragja", olvasatomban, elsősorban annak az ön-agressziónak a visszatükröződése, ami kultúránkban, épp fals önmegerősítésein át, egyre halmozódik. Mely erőszak tovább némítja a még beszélő, és működő közösségeket – beleértve a Földközösség ökológiai egyensúlyát –, s a személyt; a csak e kultúra epicentrumára figyelni képes embert. Húsvét vonzása, azonban, megmagyarázhatatlan, de kiléptet „a Mátrixból".
2009-04-23
Bikini Lóhere c. dal, http://www.youtube.com/watch?v=7WcexD_MndM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése