Félapokalipszis
Érik meglepetések az embert. Bartók diákéveiről olvasok. "A következő tanévre Nagyváradra kerül, ahol polgári iskolai bizonyítványa és külön latin-tanulmányai alapján a premontrei gimnázium II. osztályába vették fel." 1891. Igaz, hogy csak egy iskolaév. Jóllehet, sem ő, sem anyja nem elégedettek a második időszak (márciusi) értesítőjével. 2 jeles, 2 jó és négy elégséges. A bizonyítványt igazságtalannak tartják. Bartókné nagyszöllősi kollégáinak is megmutatja, akik egyenesen hírlapi tiltakozást akarnak közreadni. "Ezt Bartókné megakadályozza, de kiveszi fiát a gimnáziumból és hazaviszi Nagyszöllősre." 11 éves. Utánanéznék, zongoratanára, Kersch tanár úr, aki az Apollo utcában lakott, vajon a gimnázium tanára volt-e. Mert Bartók őt szerette. Szintén utána kéne olvasni, egy későbbi levelében megemlékezik gimnáziumi élményeiről. Dereng, egy angol életrajzából talán, hogy nem kedvelte különösebben. Ennek ellenére, arra, hogy premontrei diák volt, megdobban a szívem. Valahol, a rendi generációkon át, "reális" szellemi kapcsolat.
(S így idézem tovább, ritka látogatásaim egyikét a váradi premontreiekhez, újraindulásuk idején. Emlékszem, nyáridő. Az egykori gimnázium épületében a Mihai Eminescu főgimnázium leromlott kerítésrácsa fölött időtlen lombok. Rég volt. Ez a kép Budai Márton kanonoktól távozóban marad meg. 1992? Átnézünk a kerítésen. Komor hangulat a belső udvar csendje. A virágzó akácokon, erős nyári melegen is átütött a gyász, hogy az egykori gimnázium nincs többé.) Ez a távozás-vesztés, ez társul Bartókhoz is. A provincialitás, melyből kilép. Kíváncsi vagyok, ha marad, és ott érettségizik, vajon szűknek vagy tágasnak találja a premontrei gimnázium légkörét? (Juhász Gyula is, később, néhány évig, ott volt fiatal tanár.) Ismétlem, maga a tény, a "közös érintővonal", még ha véletlen is, meglep. Belső időutazás. S nyári zenehallgatásaim "párbeszédének folytatása". S most eszembe jut a Pauk György hegedűművésszel készült londoni interjú Bartókról. Még érik, még "íratik" a cikk.
Zenéjét a délutáni felfedezés fényében, kicsit "módosult" szögben hallgatom. Még jobban egy közös szellemi térbe belépve. S persze, most eszembe jut, tiszta világossággal egy másik, fiatalkori levélrészlete. Hitének "elvesztéséről". Provincialitásokon kopott meg, hirtelen. Túl összetett, túl mozgékony szellem volt. S az akkori apologetikus, bűntudatot sulykoló lelkiség, valóban szűknek bizonyult. "Szűknek találtatott." Nagyjából úgy, mint a fiatal Németh László. S valahogy, éppúgy, mint ő, "Amikor a természettudomány először nyilallta belém a nagy kételkedést, az első kamaszkor lázongásaiban sem tudtam soha e vallás nagy kultúrkincsétől elszakadni". (N.L., Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk)
S hogy miért jut eszembe mindez? Délutáni gondolatok fényében. David F. Ford okos, tiszta gondolatait olvasom, The Future of Christian Theology. Amit János evangéliumáról írt, meglep. Csaknem kinyilatkoztatás erejű. János evangéliuma, amit a "legmisztikusabbnak", legszárnyalóbbnak gondolunk, a legrealistább. Arra tanítja az immár második, harmadik keresztény generációt, hogy itt, a történelemben kell élni. Folytonosságban gondolkodni. Nem kitörni a történelemből, hanem benne élni a történelemben. Nem apokaliptikus várakozásban izzani, mert Jézus nem most jön el, mint "világvége". Nem; helyette megtanulni kell, együtt élni a Lélekkel. Megtanulni múltat és jelent egybekötni: alkotó várakozásban. Ahogyan János evangéliumának kulcsszava a menein ige: "benne lakozni". Kultúrában, egyházi évben, egyházközségben, liturgiában; és: nem tévedés, "evilágban". Etörténelemben. Folytatni a Mester bölcsességének keresését. János evangéliumának üzenete: a folytatódó keresztény, vagy épp: zsidó-keresztény élet titka. Felvállalni a történelem multi-dimenzionalitását. Mert azzal, hogy "késlekedik a Messiás", hogy történeti visszatérése kívül esik a számunkra kimért időn: ezzel válik "pluralistává" a történelem.
S Bartók zenéje, a váradi gimnázium "elmúlása" ezért tanítás. Korszakokat átlépni. Mélyen elgondolkodni a korról. Meggyászolni tavaly még avantgárd, formabontó dallamokat. Mint Bartók 3. zongoraversenye, vagy Concertója, vagy 2. hegedűversenye. Általában, az 1930 után írt darabok, ahogyan "lehiggadnak". S visszatérnek a tonalitásba. Adorno a háború után végtelenül lehúzta ezért Bartókot. Hogy visszatért a népies dallamvilágba. Pedig amit ő "ízlésgyengülésnek" ítélt, mély történelmi realizmus Bartók részéről. Felismeri, hogy a kultúrán belül határátlépés történt. S ő ezt így fejezte ki. Azzal az alázattal, ahogyan a Jánosra következő generációk felkészültek benne élni ebben a történetben. Folytonosságot vállalni a múlttal. Feldolgozni, átelmélkedni, "újra emlékezni azt". S milyen különös. Bartók, aki mélyen rokonszenvezett az eltűn(tetet)t indián őslakossággal Amerikában, "klasszicizmusában" programot ad. Épp történeti rohanásainkban. Most, amikor már elmúlt a népzene világa, "Németh László világa", s maga Bartók világa is: most újra emlékezni az arcéleink mögötti arcéleket. Az ott be nem teljesült vágyakat. Hogy azok bennünk tisztuljanak. A Messiás csendes visszatérésében élve, emlékezve. Ez világunk változása: menein, azaz Jézus csendes visszatérésében lakozva.
2011-08-10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése