Lisztidéző

Lisztidéző

Ünnepi koncert. Liszt B-H-C-H Prelúdium és fúgája. Az 1870-es, késő verzió. Bach emléke előtt tiszteleg. Másfajta termékenységét mutatja most a Debreceni Nagytemplom belseje. Meglepően megtelik. Liszt romantikus menetei dübörögnek. Most üresen áll a neoklasszicista, örökké fegyelmezett szószék. A racionális "Ige", amit hétről-hétre hallgat a gyülekezet, szintje fölött szólal meg a Templom. A kálvinizmuson belül megbúvó igény hívja vissza vasárnapról a gyülekezetet? A racionalitás fölébe menni? Ez a kálvinizmus tudatalattija? A misztérium, a komplexitás iránti igény?

Az idős Liszt Rigai templomavatásra írt "Jöjj, mondjunk hálaszót" korál-átirata szól. Állítólag ez az alig hatperces darab elmaradt a megrendelők várakozásától. Liszt az egyszerűség, a tömörség, és a tisztaság formanyelvén keresztül kívánta elmondani véleményét az orgonaszentelés jelentőségéről? Valóban, "tisztára meszelt" dallamok.

Liszt 1850-es Próféta fantáziája. "Hozzá, az üdvöt adó vízhez jöjjetek el újra könyörögni" kezdetű koráldallamra. A münsteri vérbefojtott prófétamozgalom emlékének tiszteleg, közvetetten. Ám közvetlenül a megírás éveiben kioltott európai forradalmak emlékének adózik. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi zenei megfogalmazása. Emlékezés, és előre tekintés a mából.

Liszt érzékeny a történelem narratíváira. Zenéje intertextualitás kora eseményeivel. Intellektuális, morális, és romantikus érdeklődés az övé. Így, ebben a "történetiségben" válik formai újítóvá. Harmóniái megsejtik és leírják a történelmi rend törékenységét.

Így érint meg a fehér-mész templombelső archaikus anatómiája. A fehérség: mindent elnyelő fehérség. A felületek konokul ellenállnak a tudat minden projekciójának. Mint egy zen sziklakert. S ugyanakkor, ugyanezzel a kitartó makacssággal elvárja tőlünk e fehérbe mártott rend: mégis kíséreljük meg képeink kivetítését. S lám: át tudjuk e törni "korszakhatárainkat"? Számomra ez teszi Lisztet a legnagyobb zenei nagyságokkal rokonná. Kitölteni lehetőségeivel a kor zenei kereteit, és belülről szétfeszíteni azt. Amikor Próféta-fantáziáját írja, Petőfi már nem él. Mégis, beszélgetőtársként tiszteleg Petőfi szabadság-etikájának, e francia forradalomhívő erkölcsi zsenije előtt. S így fest lassú tétele ismeretlen tájat: amit meghódíthatnánk; mely alázatban meghódíthatna bennünket. Mert Liszt zenéje a történelemhez szól, így old ki bennünket a történelem görcseiből. Egyszerre tart tükröt provincialitásunknak. S szelídíti-biztatja forradalmárrá provincialitásunkat. S most olyan ez a debreceni templomtér, amiben mintha visszafelé bejárhatóvá lenne a nemzeti idő. Elcsendesednek az összezavart tengerek. És újra felkavarognak. Egyszerre rendelődik alá a kegyelem és Isten az embernek. Nem tévedés. S egyszerre rendeződik alá az ember Istennek és kegyelemnek.

S szükségem van Liszt muzsikájára ma, hogy kioldja ítéleteim görcseit. Megtanulunk triumfalizmusunkkal és agyagból gyúrt esendőségeinkkel együtt mosolyogni. Nem görcsösen mondani ítéleteinket a korról: de lefesteni azt, amint Liszt zenéje fest vezérdallamával. A lélek szabadsága, egyenlősége, és testvérisége lehetséges-e Istennel? Ha a kinyílásnak ezt a hermeneutikáját megtapasztaljuk a másik ember, az idegen közösség felé: akkor sejthetjük meg, s tehetjük fel egyedül jogosan a kérdést. Isten-van-e? Mit jelent a hitetlenség, és mit a hit? Petőfi azt mondaná: szabadság, egyenlőség, testvériséget mondani: ez az Isten. E három dialektikáján - egymásban lakozásán kívül nem is létezhet. Most robban Liszt orgonája, a kérdés teljes érzékiségében. S meghajol a karzat felett.

2011-08-23